Micsoda? Hát voltak ilyenek? Kérdezheti bárki, körülnézve a mai Magyarországon. Pedig higgyék el, nem így indult ez az egész – a múlt század hetvenes, és főleg nyolcvanas éveiben sokan reméltük, hogy egyszer majd sikerül valóra váltani mindazt, amiért az akkori ellenzék a maga szerény eszközeivel küzdött. Egységes ez a mozgalom már akkoriban sem volt, de a közös célok elérésének érdekében képesnek érezte magát a valódi párbeszédre, az együttműködésre. Ez az egyik, igen lényeges különbség az akkori demokratikus ellenzék és azok között, akik ma szívesen aggatják magukra ugyanezt a kifejezést.
Az elsősorban egy-egy szamizdat-kiadvány körül csoportosuló egyének és társaságok nem mindegyike hitt a közeli rendszerváltozás lehetőségében, és annak megvalósítását sem egyformán képzelték el, de talán éppen ennek köszönhetően izgalmas, szép napok, hónapok, esztendők is voltak akkoriban. Aztán elérkezett 1989, és az azóta eltelt negyedszázad valósága alulmúlta legszerényebb álmainkat is.
A szamizdat, amit Magyarországon a hetvenes évektől butik-irodalomként is emlegettek, sajátos kelet-európai jelenség volt: betiltott művek és szerzők, elhallgatott események kaptak fórumot az írógépeken pötyögött, stencilezett vagy fénymásolt, szerény külsejű, gyakran nehezen olvasható kiadványokban. Magyarországon elsősorban politikai művek és gondolatok jelentek meg, de Csehországban például szamizdatban adták ki először a Gyűrűk ura című könyvet is.
Budapesten elsősorban ifj. Rajk László Galamb utcai „Szamizdat-butikjában” lehetett hozzáférni a kiadványokhoz. Keddenként fogadták a látogatókat, akik közül természetesen mindenki tisztában volt azzal, hogy a vendégseregben titkosrendőrök, beépített emberek is vannak. És azt is tudtuk, hogy követnek minket, hogy fénykép készül rólunk. Hogy nyilvántartanak.
Pedig nem hiszem, hogy különösebben tartottak volna tőlünk. Annak idején (1989 előtt) mi nem sokat tettünk, mégis úgy hittük, hogy rajtunk (is) múlnak a dolgok. Néhány száz tüntető március 15-én, pár tucat október 23-án, a Duna-kör, és persze a szamizdatok. Ki csak olvasta, ki írt is bele néha. És ott volt még az összetartozás érzése, ami azóta annyira hiányzik a magyar társadalomból, és aminek fontosságára 1989 óta csak a mostaniak éreztek rá, sajnálatos módon azonban egy erősen kirekesztő, megosztó, az országot legalább három részre szakító, meglehetősen hazug „összetartozást” hirdetve.
Nem állíthatom, hogy jelentős szerepünk volt abban, ami 1989-ben és utána történt, és ezt a hatalom is így gondolhatta akkoriban. Hallgattak rólunk a médiában, vagy ha mégis megemlítettek, hát elrettentő példaként, és ezzel csaknem mindenki egyetértett a közöny világában, talán még saját (Szabad Európa Rádiót hallgató) szüleink sem drukkoltak nekünk úgy istenigazában. Erősebb volt a féltő félelem. És nem alaptalanul: büntettek az iskolákban és a munkahelyeken, fegyelmeztek, figyelmeztettek, kirúgtak, eltanácsoltak. Mi mégis ott voltunk az utcán, évről-évre, annak ellenére, hogy többet kockáztattunk, mint ami manapság fenyegeti azokat, akik hasonlóan tiltakoz(hatná)nak mindaz ellen, ami az országban történik.
Negyedszázada zárult le egy korszak. Talán jó apropó ez, hogy a magam szubjektív módján visszaemlékezzek mindarra, ami a „rendszerváltás” előtt, alatt és azóta zajlott és zajlik bennem, körülöttem. Akit érdekelnek egy ilyen személyes „napló” felvillantott képei, az reményeim szerint nem fog csalódni a folytatásban.
Kommentek