Kék Duna, rossz duma…

 

1986 február 8-án különös tüntetésre került sor Budapesten, a Duna Kör szervezésében. Fiatalabb olvasóink kedvéért: a szervezet a bős-nagymarosi vízlépcsőrendszer ellen tiltakozók viszonylag széles csoportja volt, számtalan szimpatizánssal – akkoriban én is ez utóbbiak közé tartoztam. A rendőrség rendkívüli brutalitással lépett fel a tüntetők ellen, engem is jól agyba-főbe vertek és gumibotoztak. De az előzményekből már sejteni lehetett valamit.

A Duna Kör „Környezetvédelmi sétaként” hirdette meg a felvonulást, amelyre osztrák résztvevőket is hívtak. A kifejezést azért használták, hogy elkerüljék az akkori közbeszédből kitiltott „tüntetés” szót. Az akciót megelőző napokban a rendőrség alaposan és alighanem eredményesen elbeszélgetett a szervezőkkel, mert azok február 6-án egy gyors közleményben a séta elhalasztásáról tájékoztattak. Indoklásuk egyebek között így hangzott: „A Duna Kör több résztvevőjének értésére adták, hogy provokációk várhatók.” Rossz duma ez mindig, már akkor is annak számított. A Duna sorsa nem volt kifejezetten politikai ügy, de akkoriban minden hasonló kezdeményezés szervezőinek tudnia kellett, hogy a rendőrség így sem hagyja annyiban a dolgot, és ők lesznek az egyetlenek, akik provokálhatnak.

 

P1120814

 

 Mondanom sem kell, hogy akkoriban sem a „sétáról”, sem pedig annak visszavonásáról nem a köztévé vagy a kereskedelmi csatornák tájékoztattak (Szabad Európát pedig nem minden nap hallgatott az ember). Így aztán nem csoda, hogy február 8-án mégiscsak gyülekezni kezdtünk a Batthyány téren. A Duna Kör aktivistái a helyszínen is tájékoztattak a felvonulás lefújásáról, ám az akkoriban tömegnek számító kb. 200 ember nagy része nem értett egyet a lefújással, és nem ment rögtön haza. Teljes volt a tanácstalanság, elsősorban a külföldről érkező aktivisták körében. Végül úgy nyolcvanan maradtunk, és kisebb csoportokban elindultunk a Margit híd felé, nem kevesen voltak közöttünk osztrák és német „zöldek” is.

A tüntetőknél persze sokkal többen voltak a rendőrök, mindenütt készenlétben állva, autók, rohamkocsik, pajzsok, minden, ami pár száz ember békés sétájának megakadályozásához elengedhetetlen. Az is nyilvánvaló volt számunkra, hogy az ott maradt „kemény maggal” nem lesznek kíméletesek, és így is történt. A megszokottnak nevezhető módszer szerint kiemeltek egy-egy embert a csoportokból, odavitték a rendőrautóhoz, igazoltatták, majd jól megrugdosták- gumibotozták. Én voltam az első, nem panaszkodom, ebcsont beforr, de akadtak három napon túl gyógyuló sérüléseim. Aztán elengedtek, és jött a következő – őt már bevitték a rendőrségre. Négy ilyen verés egészen bizonyosan volt, a többi vagy szóbeszéd, vagy igaz, ma már lehetetlen az eseményeket rekonstruálni.

Az eseményről a Hírmondó című szamizdat-folyóiratban jelent meg beszámolóm, ’-r’ aláírással. De úgy látszik, ezzel az eseménnyel együtt véget ért bennem minden óvatoskodás, mert a „Lánchídi csatáról” és annak következményeiről már saját nevemen jelentettem meg írásomat, ugyancsak a Hírmondóban. Erről lesz szó legközelebb.

 

 

 

 

Posted in Egyéb

Az írógépen másolt szamizdatot Magyarországon az 1970-es évektől butik-irodalom néven is emlegették

A szamizdat a szocializmus idején - Magyarországon főleg a 70-es évek közepétől -, írógépen másolt vagy stencilezett, illegálisan terjesztett kiadvány volt, aminek megjelenését tartalma miatt a cenzúra úgysem engedélyezte volna.

A Nyugat.hu blogját Kocsis Péter jegyzi, aki maga is publikált ilyen kiadványokban, és aki apró mozaikkockák segítségével próbálja újra összerakni azt az 1989 előtti világot, amikor nem volt könnyű ellenzékinek lenni, néhány tucatnyian mégis úgy érezték, érdemes…

Lájkold a Nyugatot!