A lánchídi csata és a szolidaritás (1986)

 

Forradalmi Ifjúsági Napok – vajon hányan emlékeznek még erre a szánalmas kísérletre, amelynek jegyében a hatalom megkísérelte összevonni az egyetlen igazi nemzeti ünnepet (március 15.) további két, nem éppen örökéletű dátummal (március 21. és április 4.)? Mindegy már. FIN – szerencsére vége. Emlékszem, hogy a gimnáziumban néhányan hordtak ilyen FIN-jelvényeket, én nem bántam, így legalább tudtam, kikkel nem érdemes igazán barátkozni. Én maradtam március 15-nél, kokárda, sőt Kossuth-címer, amit általában leszedetett vagy az osztályfőnök, vagy a sarki rendőr.

Ha jól emlékszem, első alkalommal 1982-ben, 17 évesen vettem részt a független március 15-i megemlékezéseken. Mindig voltak kisebb atrocitások, igazoltatások, oszlatások, de egészen 1986-ig nem került sor durva beavatkozásra. Ez volt a „Lánchídi csata” éve. (Lánchídi csata néven eredetileg az 1918. október 28-i tüntetést tartja számon a történelem, erről találnak adatokat a neten).

 Az 1986-os eseményről számos beszámoló olvasható ma már, és készült róla egy pontosnak mondható dokumentumfilm is, a Duna TV rendezésében (A lánchídi csata, 2008), amelyben én is az emlékező megszólaltatottak között vagyok. Így most csak pár személyes emlékről írok.

Amikor a lánchídi csata idején egy újabb jókora ütlegelést követően elvették a személyimet (több százat begyűjtöttek aznap), másnap bemondták a nevemet a Szabad Európán, azon kevesek között, akiket „visszaesőként” 3000 forint pénzbírságra vagy 30 nap elzárásra ítéltek (ez volt a kiszabható legnagyobb bírság – nem árt tudni, hogy akkoriban 3000 forint egy átlagos havi fizetésnek felelt meg). Kissé meglepődtem, de legalább felfogtam, hogy most már teljesen mindegy, aláírom e saját nevemet szamizdat-publikációim alatt, vagy sem. Így aztán, amint azt előző írásomban említettem, ettől kezdve nem használtam álnevet, illetve betűjelzéseket.

A ténynek, miszerint nevem elhangzott a SZER adásában, voltak kellemes és kellemetlen következményei egyaránt. A kellemetlenek közé tartozott, hogy néhány barátomat ideig-óráig eltiltották tőlem (amiből persze kiderült, hogy az ő szüleik is szorgalmasan hallgatják az „ellenséget”…). Meg hogy a gimnázium után munkahelyemről is kirúgtak, ismét – ezúttal bevallottan – politikai okok miatt. És nemsokára postázták a büntetésről szóló papirost, amire természetesen fellebbezést írtam. Ennek hatására két tárgyalást tartottak, persze mindhiába.

Rövidesen értesítést kaptam a végső döntésről, fellebbezésnek helye nem volt: vagy befizetek 3000 forintot, vagy mehetek üldögélni. És ekkor jött a kellemes meglepetés: Visi Imre utcai lakásom postaládájában a határidő lejárta előtt ott volt egy borítékban az összeg. Csak úgy, előzetes értesítés nélkül, névtelenül. Az akkor még egységes Demokratikus Ellenzék gyűjtésének köszönhetően, gondolom utólag. Lám, a szolidaritás, ha még mond ez a szó valamit. Akkoriban még létezett ilyen.

És mert az üldögélés már akkoriban is otthon vagy a kocsmában esett jobban, nem hősködtem tovább, befizettem az összeget. Ha a 30 napos elzárást választom, annak komoly következményei lettek volna, és akkoriban úgy gondoltam, nem érdemes ilyen lépésekkel provokálni az amúgy sem túl kedves Hatalmat. Pedig valójában mindegy volt már: nagyjából ezekben a napokban megjelent reggelente a házunk előtt egy halványzöld, állami rendszámú Zsiguli, és attól kezdve a “megfigyeltek” közé tartoztam.

A mellékletben elolvashatják a korabeli dokumentumokat, higgyék el, érdemes! És mivel közeledik március idusa, később még visszatérek azokra a régi március 15-i ünneplésekre.

dok7dok6dok1dok5dok4dok3dok2

Posted in Egyéb
0 hozzászólás “A lánchídi csata és a szolidaritás (1986)
1 Ping/visszakövetés számára "A lánchídi csata és a szolidaritás (1986)"
  1. […] megemlékezni március idusán. A rendőri brutalitás csúcspontjának kétségkívül a Lánchídi csata számított, 1986-ban. De nem voltak zökkenőmentesek a későbbi évek sem, egészen 1989-ig, […]

Az írógépen másolt szamizdatot Magyarországon az 1970-es évektől butik-irodalom néven is emlegették

A szamizdat a szocializmus idején - Magyarországon főleg a 70-es évek közepétől -, írógépen másolt vagy stencilezett, illegálisan terjesztett kiadvány volt, aminek megjelenését tartalma miatt a cenzúra úgysem engedélyezte volna.

A Nyugat.hu blogját Kocsis Péter jegyzi, aki maga is publikált ilyen kiadványokban, és aki apró mozaikkockák segítségével próbálja újra összerakni azt az 1989 előtti világot, amikor nem volt könnyű ellenzékinek lenni, néhány tucatnyian mégis úgy érezték, érdemes…

Lájkold a Nyugatot!