Március idusa, avagy sallerek, kokik, kokárdák

Mai negyvenesként kijelenthetem – nekünk már elzúgtak forradalmaink. Semmi kedvünk felfalni saját gyermekeinket, örülünk, ha őket etetni tudjuk. Ez egy igen-igen kemény világ. De emlékezni, azt azért lehet. És van is mire. 1972-73-ban a mi generációnk még nem lehetett ott, amikor az első március 15-i „sajnálatos események” történtek (a rendőrség akkoriban rendzavarásról, nacionalista uszításról beszélt). 1973-ban ugyanis a „belvárosi csata” során a rendőrség ököllel, gumibotokkal támadt mindenkire, aki kokárdát viselt, több száz fiatalt büntettek pénzbírságra vagy rúgtak ki iskolából, munkahelyekről. Kevés szó esik róluk, pedig ők teremtettek újkori hagyományt a méltó(bb) megemlékezésre.

Aztán jöttek a nyolcvanas évek, amikor már mi, mai negyvenesek is évről-évre próbáltunk megemlékezni március idusán. A rendőri brutalitás csúcspontjának kétségkívül a Lánchídi csata számított, 1986-ban. De nem voltak zökkenőmentesek a későbbi évek sem, egészen 1989-ig, amikor már jócskán érződött a változás szele, és megkezdődött a kokárda-csata is: ki hord többet, nagyobbat, nemzetibbet. Akkoriban ábrándultam ki végleg a politikából. A kokárda későbbi kisajátítása már csak a hab volt a gyomorforgató népnemzeti tortán.

1990-ben már amúgy „svejkesen” lázadtam csupán: az Egyetemi Színpad munkatársaként egy Pick-szalámiról levágott nemzetiszínű papírfecnit aggattam magamra. Az akkori Fidesz becsületére legyen mondva, hogy ott működő filmklubjuk vezetője jól leteremtett, amiért gúnyt űzök a nemzeti jelképekből. Úgyhogy ők már akkor is nemzeti érzelműek voltak, velem ellentétben, aki éppen kiábránduló korszakomat éltem. A rendőrség nem egyszer tépte le rólam a kokárdát március 15-éken, és aznap ugyanezt tette a filmklub vezetője is. Úgy kellett nekem. Irónia és forradalom nem fér meg egymás mellett.

Vagy mégis? Amikor Prágában 1989 novemberében is megkezdődtek a változások, azonnal kiutaztam, és november végétől december közepéig ott sündörögtem kulccsal és korsóval kezemben a terek és kiskocsmák körül. Nos, a derék prágaiaknak nem egyszer gondot okozott, hogyan is hordják a nemzetiszínű szalagokat vagy a sebtében készített kokárdát: nem nagyon csináltak ilyet az elmúlt évtizedek során. Plakátok jelentek meg mindenütt, hogy melyik szín hol legyen, fölfelé vagy lefelé, vízszintesen vagy függőlegesen, néhányan nemes egyszerűséggel azt ajánlották, hogy a fáradozás elkerülése végett a tüntetők vágjanak ki trikolór-színeket sajtos vagy csokis dobozokról, merthogy ott elég a szöveget figyelni, és kisebb az esély, hogy a bársonyos forradalmár fordítva tűzi fel magára a jelképet. Emlékszem, az egyik sörgyár speciális, nemzeti színű sörcímkékkel látta el akkoriban üvegeit, sokan ezt lóbálták a tüntetéseken. Lám, ott bezzeg sikert arattam volna a Pick-szalámis szalagommal.

P1010002

A cseh bársonyos forradalom másik kedves műfaja a kivetítősdi volt: a kíváncsiskodók tévéken és vásznakon nézhették az utcákon Miloš Jakeš, az utolsó kommunista főtitkár beszédeit, a nép szórakoztatására. Jakeš ugyanis nem volt a cseh nyelv avatott professzora, és nyelvtani-stilisztikai hibái, képzavarai már uralkodása alatt elképesztették a polgárokat, 1989 november 17-e után azonban végre nyíltan is lehetett nevetni rajta. Valahogy úgy, ahogyan az amerikaiak gúnyolódtak Bush nem éppen elnökhöz méltó észosztásain.

Szóval mégiscsak megfér egymás mellett a forradalom és a humor, az irónia, ha elég nyitottak vagyunk, ha nem vesszük túl komolyan önmagunkat és a világot, és ha képesek vagyunk nevetni, akkor is, ha “szent”  dolgokról, netán saját magunkról van szó. Mi még nem tartunk itt.

P1130312

De komolyra fordítva a szót, íme az akkor éppen aktuális 12 pont, 1988-ból. El lehet gondolkozni, honnan hová jutottunk. És lehet további pontokat javasolni. Elvégre itt a forradalom újabb évfordulója!

MIT KÍVÁNUNK?

 

I.                   Tényleges sajtó-, szólás, lelkiismereti, oktatási és társulási, szervezkedési szabadságot!

II.                 Népképviseleti demokráciát a törvényhozó, a végrehajtó és a bírói hatalom minden szintjén!

III.              Tárgyalásokat a szovjet katonai alakulatok kivonásának feltételeiről és határidejéről – a Szovjetunió jogos önvédelmi érdekeinek figyelembevételével!

IV.              Emberi és nemzetiségi jogokat a határainkon túl élő magyaroknak!

V.                 Baráti együttműködést Közép-Kelet-Európa népeivel egy későbbi föderáció reményében!

VI.              Magyarország társadalmi, gazdasági és kulturális bekapcsolódását az európai népek közösségébe!

VII.            Egyenlő és stabil működési feltételeket a magán-, a szövetkezeti és az állami vállalkozásoknak!

VIII.         A hatalomtól független, demokratikusan működő szakszervezetet, paraszti, kisiparos, kisvállalkozó és kiskereskedő érdekvédelmi szervezeteket, művészeti és tudományos szövetségeket!

IX.              Emberhez méltó létfeltételeket, államilag garantált létminimumot az elszegényedett rétegeknek!

X.                 Intézményes és társadalmi fellépést a nemzeti, faji és felekezeti gyűlölködés megnyilvánulásaival szemben!

XI.              Alternatív szolgálat bevezetését a kötelező fegyveres katonai szolgálat helyett, a bebörtönzött katonai szolgálatmegtagadók szabadon bocsátását!

XII.            Állami környezetvédelmi program demokratikus megvitatását, az autonóm környezetvédő tevékenység előtt akadályok elhárítását!

 

1848, 1918 és 1956 szellemében követeljük a nemzeti demokratikus hagyományok ápolását, március 15 és az októberi évfordulók piros betűs ünnepnappá nyilvánítását, új köztársasági címer kidolgozását.

 

Kelt Budapesten, 1988 március 15-én.

Posted in Egyéb

Az írógépen másolt szamizdatot Magyarországon az 1970-es évektől butik-irodalom néven is emlegették

A szamizdat a szocializmus idején - Magyarországon főleg a 70-es évek közepétől -, írógépen másolt vagy stencilezett, illegálisan terjesztett kiadvány volt, aminek megjelenését tartalma miatt a cenzúra úgysem engedélyezte volna.

A Nyugat.hu blogját Kocsis Péter jegyzi, aki maga is publikált ilyen kiadványokban, és aki apró mozaikkockák segítségével próbálja újra összerakni azt az 1989 előtti világot, amikor nem volt könnyű ellenzékinek lenni, néhány tucatnyian mégis úgy érezték, érdemes…

Lájkold a Nyugatot!