Vasárnapi piknikünket add meg nekünk… (forrás: nlcafe.hu)

Nagyon taktikus dolog, bár nem tudom, szándékosan csinálják e – belőnek a köz tudatába pár abszurd projektet (net-adó, vasárnapi boltbezárás), kicsit hagyják érlelődni, mint elvtársék a magyar narancsot, aztán ha túl savanyúnak bizonyul és még némi ellenállás is mutatkozik, nagylelkűen visszavonják, úgy beállítva, hogy lám, még ez is az ő érdemük. Hiszen megmondták előre: ők a kompromisszumok kormánya lesznek.

És a nép ujjong! Nincs netadó, nem kell szikkadt kenyeret rágcsálni vasárnaponta. Ez kellett, nem? Lám, megvolt a cirkusz, és a kenyérhéj is ropogós lesz ismét minden vasárnap, ha pártunk és kormányunk úgy akarja! Mindenki azt kapja, amit megérdemel, az ellenzék büszkén csámcsogva jelenti be, hogy „győztünk!”, a kormány meg dörzsöli a markát, hiszen tudja, ki is a valódi nyertese ezeknek a színjátékoknak.

Nem vagyok biztos abban, hogy ez a vasárnapi csiki-csuki valóban olyan fontos kérdés lett volna, már ha tényleg felteszik – azért nem ördögtől való, tudjuk ezt egy régi történetből is, ha van egy nap a héten, amikor mindenki megpihenhet. Hozzá lehetett volna szokni, azt gondolom. Legfeljebb plázaláz helyett kirándult volna a család.
Mindegy, pipa, hatalmas győzelem volt, mondjuk sokat is tettünk érte.

A szerdai dolog egy kicsit más – ott valóban van tét. Például az egész oktatási rendszer, azaz patetikusan megfogalmazva, sok szempontból Magyarország jövője.

forrás: index.hu

És persze itt van még az egészségügy haldoklása, a földeladások csaknem áttekinthetetlen mocska, a kultúra lassú, de biztos elsüllyesztése, meg hát ez az egész maffia-állam, amihez bezzeg sikerült egész hamar hozzászoknia a magyarnak.

Szóval én nem ünnepelném annyira ezt a vasárnappal kapcsolatos „győzelmet”, pláne nem örvendeznék annak, ha az efölötti mámorban megfeledkeznénk arról, hogy szerdán viszont valóban egy tétmérkőzés fontos pillanatai következnek. Erre kellene inkább koncentrálni, tudják, az a bizonyos szolidaritás, mert ha akadt az elmúlt években valamirevaló akció a kétharmad ellen, akkor ez egészen biztosan az lehet. Meglátjuk, mi lesz belőle… Mi marad belőlünk.

Nálunk a jelmondatokkal kezdődött – van-e még egy ország a világon, amelynek jelentős „szurkolói” hányada a „Hajrá, Magyarország, hajrá, magyarok!” hallatán (bármely ország neve tetszés szerint behelyettesíthető) nem a sportra, hanem a politikára gondol? Aztán jött az egyatáboregyazászló, majd a stadion-őrület, a sportág ész nélküli támogatása. A kunyhócska a szülőfaluban, remek kilátással a csili-villi focipályára, a presztízs-meccseken való magamutogatás a tribünökön, a szotyizás meg a többi már igazán mellékesnek mondható.

A Kis Magyar Csatár tipikusan magyar története ez, aki ugyanolyan módszerekkel viseli kudarcait és harcolja ki sikereit a politikában, mint egykor a focipályán. Akkor még kispályás volt, nézője kevés akadt, most már, sajnos, az egész világ előtt játszhat, labda helyett egy országot rugdosva ide-oda, ráadásul reflektorfényben, és szemmel láthatóan nagyon élvezi a dolgot.

De térjünk a lényegre, a focira.

forrás: azta.hu

A minap összekoccintottam egy kedves barátommal, aki annak idején egy bajnokságban rúgta a labdát ovival. Tulajdonképpen azért írom ezt a bejegyzést, mert az ő személyes emléke és kommentjei annyira jellemzik az egész helyzetet, hogy ennél pontosabban szerintem egyetlen, éppen divatos politikai elemző sem tudná mindezt leírni.

Volt anno a jogászoknak egy csapatuk, a régi ELTE-bajnokságban, amelybe néha-néha még az akkor már nem éppen kispályás ovi is lejárt rugdosni a bőrt, olyan csapattársakkal, mint Bajszos I. vagy Bajszos II. A barátom perszehogy az ellenfélnél, a bölcsészek csapatában játszott. Az egyik meccsen ovi (nem fogják kitalálni, csatárt játszott), éppen a labdát vezette, barátom pedig (nevezzük most az egyszerűség kedvéért Gólemnek) a következőképpen emlékszik vissza az ominózus eseményre:

„Nála volt a labda, én kísértem (hátvédként, naná), és láttam, hogy szokása szerint önzőzik, cselezni próbál, ahelyett hogy passzolna, és ezzel egy jobb helyzetben levő társa számára kínálna lehetőséget (ez nem volt szokása). Tapasztalatból tudtam, hogy nem fog passzolni, viszont kiszorult helyzetben volt, és mivel játszottunk már párszor egymás ellen, biztos voltam benne, hogy nem fog tudni szemtől-szemben lecselezni. Hagytam, hadd vezesse a labdát, mindig nagyon szerette, ha nála van, én fedeztem a kaput vagy a beadás szögét (utóbbit persze csak optimista bölcsészként), és már láttam, amint hatalmas és vak lendületében kivezeti a labdát a pályáról. Így is történt. Bedobás nekünk, jeleztem, és kértem, adja ide a labdát, mi jövünk – mire ő dühében felkapta azt, majd jó messzire elhajította, mint egy mérges és csalódott kisgyerek, aki rosszul csinált valamit, de ezért mindenki mást hibáztat, csak saját magát nem. Egyik csapattársam odaszólt neki, minek dühöng, mi jövünk, ez csak játék, mire ovi válasza a következő volt: örüljetek, hogy eldobtam, és nem vágtam hozzá.”

Na, ugye. Mindig van minek örüljön az ellenfél játékosa, nem igaz?

Gólem még hozzátette: „Nem nagy történet, de annyira jellemzi a stílusát: az önzés, a sikervágy, a veszteni nem tudás, még egy apró kis bedobás esetében is, hajlam a kötekedésre, a geciskedésre, és persze a bosszúra.”

Hát ennyi a lényeg. Mármost nincs más dolgunk, mint találni valakit, csatárt vagy védőt, mindegy valójában. Akit nem tud szemtől-szemben lecselezni (ilyen mondjuk volt már, de milyen szánalmas véget ért), aki jól védi a kaput (ilyen még nem akadt), aki nem fél a sunyi rúgásoktól és a hozzávágott labdától (ilyen jelölt volt ugyan, de szánalmas kudarcot vallott), és mindehhez persze bírót, partjelzőket, akik adott esetben majd elfogulatlanul ítélik meg az „ellenség” esetleges győzelmét.

Vagy van még egy megoldás. Olyan szurkolókká válni, akik nem mindenáron tartanak ki csapatuk mellett, akiknek nem az a lényeg, hogy bármilyen eszközzel, csak nyerjen a kedvenc, hanem hogy szép legyen a játék, minden néző kedvét lelje benne. És akik, ha az aktuális kedvenc csalódást okoz, simán kifütyülik és skandálva küldik le a pályáról. De, lássuk be, ez a jelenlegi, erősen átfocizált közéletben nem túl esélyes alternatíva.

forrás: negymadar.blog.hu

Marad tehát egy jobb csapat összeállítása a jelenlegi „kétharmados” bajnok ellen. De pont itt van a legnagyobb gond: a jelenlegi játékosállományt tekintve erre még az előzőnél kevesebb az esély.
Hajár Magyarország, hajrá magyarok…

Kezdjük a kételyekkel, sokak optimizmusa ellenében. Mire való volt ez a nyolcnapos határidő? Tényleg azt gondolhatta a zuglói iskolaigazgató, hogy 192 óra alatt majd megváltozik Orbán és Áder agyműködése? Aligha. Provokáció lett volna? Nem hinném. Lehet, hogy rossz a megérzésem, de mást sejtek a határidő mögött. Reményt – egy olyan dologban, amelyre a mai magyar társadalom nagyjából alkalmatlan. A szolidaritásban.

A fenti képekhez: A hasonlóság megtévesztő – a kettőnek nem sok köze van egymáshoz. Egy közösségi érzést nem lehet lekoppintani. Vagy megvan a társadalomban, vagy nincs. Vagy létrejön, vagy nem.

Hogy érthetőbbé tegyem a dolgot: a hasonló nevű lengyel szakszervezeti mozgalom anno nem kis forradalmat kavart, ha nem is győzött azonnal. 1989-ben pedig Csehszlovákia fővárosában, Prágában november 17-én a diákok vonultak az utcára, és az ő megveretésük váltotta ki az összefogás példátlan hullámát, aminek következménye az akkori kommunista rendszer bukása lett. De minek köszönhetően? A szolidaritásnak. Másnap a diákokhoz csatlakoztak a színészek (azonnali sztrájkok a színházakban, értik, a színházakban), aztán az iskolai tanárok, majd szép lassan a társadalom csaknem minden rétegének képviselői. És innen egyenes út vezetett az akkori hatalmi rendszer bukásához. Hiába volt a kezdeti arrogancia és lenézés, hiába a kommunista hatalom által birtokolt média általi agymosó fikázása a „nevetséges” és „ostoba” gyerekeknek, értelmiségieknek. Hiába volt minden: egyik napról a másikra, fokozatosan, de fellázadt az egész ország, és a hatalom által „viccnek” minősített tüntetések és sztrájkok megállíthatatlanul terjedtek tovább. Decemberben már az akkori miniszterelnök, Milos Jakeš beszédeit mutatták a Vencel-téri kivetítők, és Prága népe ott nevetett felszabadultan az akkori vezető ostobaságain.

Na, ez az, ami nálunk hiányzik – a felszabadultság, a humor, és mindenek előtt a szolidaritás. Eltelt a nyolc nap, megvolt a polgári engedetlenség, de valahogy nem látom az összefogást, az együttérzést, a csatlakozó lelkesedést. Bárcsak tévednék, és a következő meghirdetett akciókig változna a helyzet – én lennék a legboldogabb, ha így lenne.

Magyarországon manapság történhet bármi, a lényeg nem változik. Van egy tábor, amelynek élén egy nagyjából elmebeteg ember vizionál, és akit a hívek vakon követnek mindenhová. És a valóság elől menekülő vezérnek vannak elvtelen és embertelen talpnyalói, akik elhitetik vele és fanatikusaival, hogy mindez így rendben is van. És van egy „ellenzék”, amely példátlan pofátlansággal demokratikusnak nevezi magát, és amelyik úgy, ahogy van, tehetetlen és béna és ostoba. Van klubjuk, rádiójuk, mindez együtt is, persze telis-teli régi jó elvtársakkal, ez az igazság, minek szépítsük. Most ők a „demokrácia védőbástyái”, ami azért elég szánalmas. És rajtuk kívül ott a nép, az istenadta, amelyhez képest a birka önzetlen és összetartó és éles elméjű fajta. Nagyjából ennyi. No meg a taxisok, akiket nem lehet überelni. És voltak a netimádók, nem is kevesen, most pedig itt jelentkeznek a pedagógusok. Szolidaritásra várva. De a végén, úgy tűnik, ez mindig elmarad, és tort ül az önzés, a közöny, a patópálos magyarkodás.

Mihez kezdünk mindezzel? Alkalom volt elég, de úgy tűnik, minden kevés ahhoz, hogy tudomásul vegyük: ha nem akarjuk, hogy továbbra is beteg elmék és elvtelen talpnyalók vezessék (félre) az országot, kellene valami kis szolidaritás. Mert a történelem során többször is bebizonyosodott már, hogy anélkül nem megyünk semmire. Mondjuk az sem ártana, ha a nagy magyar ködben feltűnne valaki, akinek személye hitelesnek mondható, és aki képes lehet elindítani valamerre azokat, akik hajlandóak még közösen tenni valamit a valóban demokratikus Magyarország helyreállítása érdekében.

25 év telt el 1989 óta, és elmondhatom, hogy a mi generációnk minden szép reménye a süllyesztőben végezte. Egy negyedszázad. Elvesztegetve. A tisztességes emberek eltűntek a közéletből, a becsület szép lassan ismeretlen fogalommá vált. Egység? Összefogás? Szolidaritás? Ugyan. Így utólag örülök, hogy a rendszerváltás idejére kiábrándultam a politikából, de keserű ez az öröm: ami ma Magyarországon van, az legrémesebb álmaimat is alulmúlja.

Nem tudom pontosan megmondani, hol rontottuk el. Talán ott, hogy nem ismertük fel idejében a hirtelen ránk szakadt szabadság veszélyeit, és nem tudtunk védekezni mindazon csapdák ellen, amelyeket az 1989 utáni helyzet magában rejtett. De az is lehet, hogy egyszerűen ilyenek vagyunk. Hogy nekünk így (is) jó. Ha langyos a sör, ha az ország egy része fanatikus vaksággal tisztel, vagy inkább imád egy embert, és vele együtt egy pártot, akit ez az ember vezet. És ezzel együtt mindent, amitől 1989-ben meg akartunk szabadulni. Pedig voltak figyelmeztető jelek, amelyekből érthettünk volna: de valószínűleg nem is akartunk érteni semmiből. Jobb-és baloldal egyaránt leszerepelt, a civil szféra gyökértelen volt és lassan, de biztosan hervadásnak indult.

Mit lehet mindehhez hozzátenni – a mi generációnk egyik része rég kiszállt, vagy lassan búcsúzik a közélettől, a másik pedig éppen hogy nyeregben érzi magát. Kik maradtak? Talpnyalók, haszonélvezők, fanatikusok, azok, akiket egyetlen pillanatig sem érdekelt az ország sorsa, hanem csakis és kizárólag saját megélhetésük.

Búcsúzóul Hamvas Bélát idézem, kicsit hosszabban. Akinek nem inge, ne vegye magára. Olvassák, ízlelgessék, nem könnyű feladat. És ha sikerül feldolgozni, talán az is világos lesz, hogy 1956 és 1989 között nincs is olyan nagy különbség – legalábbis abban, ami az említett dátumokat követte…

„1956 –
Hogy mi történik ma itt, azt tudjuk. Ezerkilencszázötvenhatot az egész irodalom, az egész sajtó, a zene, a festészet, a művészet, a társadalom, a tudomány, a politika, elárulta. Minek árulta el? Annak, hogy élni csak kell. Senki se mert meghalni, mint az orosz tankok alatt a munkások és a diákok és a gyermekek. Költő, író, szobrász, zenész, festő, orvos, tanár, mérnök, miniszter, katona, paraszt, munkás. Soha még nép nem volt ilyen elhagyatott. Semmiféle vagyon, hír, hatalom nem ér annyit, mint amennyit mindezért most fizetni kellett. Nincs az életnek olyan mélysége és magassága, amely ez alatt az árulás alatt ne roskadna össze.
Egy év múlva már úgy éltek, mintha semmi sem történt volna. Mintha e hitvány és korrupt, nyomorult és züllött, tisztátalan és aljas népben egyszer, egyetlenegyszer és egyedül, az egész földön egyesegyedül nem ragyogott volna fel az igazság, és nem mondta volna ki egyszerre és egyhangúlag mindenki, aki itt él, kétszázszoros túlhatalom ellenére. Aki ezt elárulta, az már nem hitvány és nem aljas és nem korrupt és nem nyomorult. Tovább élnek és énekelnek és festegetnek és szónokolnak és tanítanak. Tényleg semmi sem történt?
Évek óta azon gondolkozom, ha még valaha a történetben az igazság szóhoz jut, mit fognak mondani arról az időről, ami ezerkilencszázötvenhatot követte, azokról az emberekről, akik zenét komponáltak, és képeket állítottak ki, és színpadon játszottak, jóízűen ettek és ittak ahelyett, hogy fogukat csikorgatták volna. Nem írni több mint írni. Ahelyett, hogy elvonultak volna kapálni és fát vágni, édes volt nekik az érvényesülés és a pénz.
Eleinte azt hittem, hogy a mai nevek csak azért maradnak fenn, hogy azokat még ezer év múlva is leköpjék. De túl jól ismerem a magyarokat. Azonnal elkezdtek mentségeket koholni, elkezdtek sugdolózni, hogy mennyire szenvednek, miközben vastag összegeket gyúrtak zsebükbe, a libapecsenyén hízott vértanúk. Fogadok, hogy a történelembe mint mártírokat jegyzik fel őket, e koszos és ripők söpredéket, dicsőítik egymást és bevezetik egymást a történelembe, óvatosan Berzsenyi és Csokonai, Petőfi, Bartók, Csontváry, Arany és Kemény közé, ahelyett, hogy rémpéldaként mutatgatnák őket a panoptikumban: íme, akiknek drágább volt a selyemnyakkendő, mint ezerkilencszázötvenhat. Mintha életnek lehetne tartani azt, amit ezek élnek, mintha költészet és zene és dráma lenne az, amit ezek csinálnak, mintha lehetne ilyen feltételek között élni akárcsak hivatalban, vagy gyárban.
Persze, élni csak kell. Nagyon nehéz. De ha nagyon nehéz, hát nagyon nehéz. Elrejtőzni és hallgatni, és napszámos munkát vállalni, és fogakat összeszorítani, és nem lázadni, vagyis igenis lázadni, és nem engedni, és átkozott és bőszült görcsben élni, és nem engedni. Hol van ma az a név, börtönökön kívül, amely nem ragad a mocsoktól?
„Semmi szent nincs, amit ez a nép ne gyalázott volna meg, ne süllyesztett volna hitvány eszközzé, és ami a barbárok között is égi tiszta marad, azt ezek a huncut vadak iparként űzik, és nem is tudnak mást – ahol az embert megalázzák, ott már nem tud másként élni, mint saját érdekéért, saját hasznát keresi, és nincsen benne többé szív még akkor sem, ha ünnepel, vagy ha szeret, vagy ha imádkozik” (Hölderlin).
Majd igazolják őket. Lemosogatják őket, bekerülnek a lexikonba, az irodalom és a kultúrtörténetbe, mint akik magas esztétikai értékeket valósítottak meg. Milyen történet lesz ez?
Engem ez nem elégít ki –
Már néhányszor elmondtam. Oroszországban is az történt, ami másutt, és mindenütt, ahol valaha forradalom volt. A baloldali demokratikus testvériség forradalma nem tudta magát tartani, és mint Athénben és Rómában és Londonban és Párizsban, a demokratikus és felszabadító egyenlőség forradalma egyéni diktatúrává, és jobboldali privilegizáltak önkényuralmává lett. Ez történt Oroszországban Sztálinnal. Ez az, amit nem szoktak tudni, sőt ez az, amiről nem szabad tudni. Oroszországban 1924 óta fasizmus, vagyis jobboldali diktatúra van, és ez azonnal felismerhető, és minden ismertetőjeléről azonnal megállapítható. A baloldaliság mindössze az a hazugság, amely ezt az állapotot elviselhetetlenné teszi. Ezt a hazugságot hozták át ide a háború után, és ötvenhatban ez ellen a hazugság ellen kelt fel ez a „korbácsra és igára született nép”. De Magyarországon mindig ugyanaz történik. Mindegy, hogy itt milyen kormányzat van. Azért a véres moslékért, ami itt ötvenhatig folyt, a bolsevizmus nem vonható felelősségre, és ami azóta történt, azért sem a kormányzat felel. A nép az emberi igazság nevében felkelt a bolsevizmus ellen. Ha a forradalom győzött volna, akkor sem történt volna más, mint ami van. Igaz, hogy a bolsevizmus a forradalom következtében őrjöngő gazságnak bizonyult, de továbbra is az történt, ami ezer éve A nagyidai cigányokban. Vezérelv: mindenki meg akarja szolgálni azt, amit elsején kap, és olyan világnézeti elveket táplál, amelyek jövő havi fizetését is biztosítják. Nem munkából, hanem hazugságból élünk. Egyetlen ilyen lény merő jelenlétével ezer ember életét mérgezi meg.
Ami Magyarországon történik, annak semmi köze a bolsevizmushoz, ahogy a húszas években semmi köze sem volt a keresztény nemzetiességhez, később a fasizmushoz. A behódoltaktól való undorom olyan erős volt, hogyha elvben azokkal meg is egyeztem volna, a világért sem álltam volna közéjük, nehogy azokkal összetévesszenek. Nem lehet itt semmit a fehérekre, vagy a vörösekre hárítani. A lealjasodásnak minden kedvezett és semmi egyéb nem volt, mint lealjasodás. Ha a forradalom győzött volna, akkor se lett volna más, sőt. Akkor jöttek volna a magyarok.”

„A versen kívül nincsen életem:
a vers vagyok.”
(Vagyok, mit érdekelne)

Petri György. Van e, ki e nevet ma ismeri? Csak remélni tudom. Nagyszerű ember volt, sok tekintetben Krassóhoz hasonlítom magamban, így utólag. Sajnos, nem nevezhettem barátomnak, csak pár alkalommal találkoztunk, társaságban, és csak kétszer beszélgettünk el hosszasabban. De nagyon szerettem azt a keveset is, amit megismerhettem Belőle, és persze akkoriban kívülről tudtam több versét is. 1989-ig hivatalosan csupán két kötete jelenhetett meg (Magyarázatok M. számára, Körülírt zuhanás). A többit szamizdat-kiadásban olvashatta csak a Nagyérdemű. Az ő kötete volt az első, magyar költő által jegyzett verseskönyv, amely csak ilyen formában juthatott el az olvasókig.

Petri tehát olyan merész lépésre szánta el magát, ami akkoriban csaknem egyedülálló volt irodalmi körökben: a cenzúra és az öncenzúra külső és belső kényszerei helyett választotta a szamizdat-megjelenést. Az Örökhétfő című kötettel még próbálkozott hivatalos úton is: az 1977 és 1979 között írott versekkel felkereste korábbi két kötetének gondozóját, a Szépirodalmi Kiadót, amelynek igazgatója a száztizenkilenc versből harmincötöt tartott megjelentethetőnek. Indokai nyíltan is politikaiak voltak, az akkori cenzúrára hivatkozott. Petri azonban ilyen méretű csonkításba nem egyezett bele, mert bár hajlandó lett volna bizonyos kompromisszumokra, a kiadó ajánlatát „feltétel nélküli diktátumnak” tekintette, mint ahogyan az is volt.

Petri György: Széljegyzet egy vitához

(részlet)

Ha a seggünkbe nem csizmával rúgtak,

azt tiszteltük volt liberalizmusnak;

ha virágnyelven küldtek el a francba:

a Repression átment Toleranz-ba.

Túl az Oderán, innen az Uralon

szerveződik a rémönuralom,

a trafikokban rágógumibot-

prefogyasztói világállapot.

S mert mindez csak kritikailag tetszik,

tituláljuk kommunának a kreclit?

S ezentúl kritikailag kúrunk,

míg tűri személytelen kult-Úrunk?

Az Örökhétfő így lett 1981-ben az első hazai szamizdat verseskötet, amelyet az 1985-ben megjelent Azt hiszik követett. Petrit szigorúan büntették ezért a döntéséért, 1975-től egészen 1989-ig silentiummal sújtották. Ő azonban tudatosan vállalta, hogy az ígéretes kezdetek után kiszorul a hivatalos magyar költészetből, és ezt később sem bánta meg. Sokat köszönhet neki az utókor: cenzúrázatlanul kiadott versei rehabilitálták a politikai költészet műfaját, amelynek olyan képviselői voltak a múltban, mint Kölcsey, Vörösmarty, Petőfi, Ady vagy József Attila, de amely 1948 után hiteltelenné vagy inkább nemlétezővé vált a költők behódolása, ill. hallgatása miatt. Másrészt megmutatta, hogy létezik más út is egy művész számára, nem csak az öncenzúra vagy a hallgatás, és ezzel sokaknak morális tartást és talán némi bátorságot is adott…

Mentálhigiénia

„Ne szólj szám, nem fáj fejem.”

De akkor meg minek

A fej, a száj?

Petri György tehát a teljes művészi szabadságot választotta, amiért megfizetett ugyan, de alighanem így maradhatott gerinces, autonóm személyiség. Tisztában volt ugyanis azzal, hogy aki aláveti magát a cenzúrának, abban az öncenzúra (amit ő igen találóan „rémönuralomnak” nevezett) olyan rombolást végez, amit nem lehet jó lelkiismerettel vállalni. Ahogyan ő maga vallott erről akkoriban:

 „A profivá válás elkerülhetetlen következménye, hogy az ember önkéntelenül háttérbe szorítja azokat az elképzeléseket, amik nem publikálhatók. Egy bizonyos idő után már nem is tudja az ember felmérni, hogy mekkora pusztítást végzett fejében az öncenzúra.”

Múltkor a cenzúrával és az öncenzúrával foglalkoztam – most pedig az idén 100 esztendeje született Bohumil Hrabal lesz a téma, némileg kapcsolódva az előző íráshoz. Hrabal és a szamizdat? Bizony – a világhírű cseh(szlovák) író volt élete során támogatott, tűrt és tiltott szerző is. Amikor szamizdatokat csempésztem Prágába, nem kevés kötet tartalmazta Hrabal írásait. Én csak háromszor találkoztam vele – akkoriban már mogorva öregember volt, aki nem nagyon barátkozott senkivel a kocsmán kívül.

Amikor először bemutattak neki a Tigrisben, éppen csak biccentett egyet, aztán tudomást sem vett rólam. Később összeszedtem minden bátorságomat, hogy aláírassam vele a nálam lévő Gyöngéd barbárok című könyvecskét, de csak elutasítóan megrázta a fejét. Hosszas töprengés után én magam „dedikáltam” neki a kötetet, megköszönve az elolvasása által kapott élményt – ez valamiért megtetszett az Öregnek, és „válaszolt” rá – így aztán könyvtáram egyik kincse e könyv, benne egy igen sajátos dedikációs dialógussal. Ezután még kétszer láttuk egymást, egyszer Kerskóban, a nyaralójánál, aztán a 80. születésnapján rendezett ünnepségen, Libeňben.

Hrabal 80 éves – a szerző felvétele

Az köztudott, hogy Hrabal nem volt bátor ember – és annak érdekében, hogy művei elérjék olvasóit, sokszor kötött kompromisszumot a hatóságokkal. Amikor barátai 1989-ben alá akarták íratni vele a „Néhány mondat…” elnevezésű cseh ellenzéki petíciót, Hrabal némi töprengés után nemet mondott, amivel sokak szemében végleg besoroltatott a gyáva és megalkuvó írók kategóriájába. Én mégsem ítélem el ezért – Hrabal még a cenzúra és az öncenzúra árnyékában is olyan művekkel ajándékozott meg, amelyek legkedvesebb írómmá tették őt. Végül egy önvallomás arról, hogy miért utasította el az aláírást:  

 „…és megint, itt van Prága és Közép-Európa, ahol emberek ezrei írták alá a ’Néhány mondat’-ot… Ez a néhány mondat lett azonban azok próbaköve annak, hogy kik is a merev dogmatizmus hívei, és kik azok, akik a cselekvő dogmatizmusért vannak, akik változást szeretnének a politikai és kulturális életünkben egyaránt. És megint nagy volt a lárma és a tiltakozás, és rólam is kikiáltották, hogy kollaboráns vagyok, csak azért, mert nem írtam alá azt a ’Néhány mondatot’ végül még az Arany Tigrisben is megtiszteltek a látogatásukkal, megírta nekem az a jóságos Václav Havel, hogy odajön hozzám, de én elmentem onnan, mert hatkor már egy barátomnál voltam vacsorán, és Václav csak hét után jött a Tigrisbe, és a barátaimból ellenségeim lettek, végül még üvöltöztek is, amikor (később) kerestek a Tigrisben… Hol az a kollaboráns? És én inkább voltam kollaboráns… ezért is mondtam később Václav Havelnek… Igen, Václav, lehetséges, hogy akkoriban ott a Tigrisben aláírtam volna, de most már semmi esetre sem. Hogy miért? Csak nem fogom elcserélni a nyolcvanezer példányos ’Zajos magányt’, amely most novemberben  fog megjelenni, ’Néhány mondat’ aláírásáért… hiszen én tulajdonképpen csakis azért vagyok a világon, hogy megírjam a Túlságosan zajos magányt… (kiemelés tőlem) azt a magányt, amelyről Susan Sontag asszony azt mondta New Yorkban, hogy ez a könyv, hogy ez egyik azon húsz közül, amelyek ennek az évszázadnak az irodalmáról képet adnak… Így aztán nem írtam alá, ahogyan nem írtam alá a ’Kétezer szót’ sem (hasonló tiltakozó petíció volt 1968-ban), nem azért, mintha abban a pillanatban nem írtam volna alá, Vaculík azt mondja… Bohouškám, itt írj alá nekem valamit… és adott egy tollat és én bianco aláírtam volna azt a Kétezer szót… de Vaculík egyszercsak azt mondta… Tudod mit, semmit ne írj alá, írjál inkább valamit három nap múlva az igazságról… Így aztán megírtam a ’Játék az igazságért’ című művemet. És ez az esszé helyettesítette végül azt az aláírásomat, éppen úgy, amiképpen a ’Varázsfuvola’ helyettesítette aláírásomat a ’Néhány mondat’ esetében is.”

Az első Bohémia-fesztivál (1989 április), így utólag visszagondolva rá, egyfajta lezárása volt politizáló korszakomnak – jóllehet elsősorban Bohumil Hrabal előtt tisztelegtünk az író 75. születésnapja alkalmából. Ugyanakkor a koncerteken és kiállításokon kívül volt egy kerekasztal-beszélgetés 1968-ról, amelynek résztvevői Konrád György, Bába Iván és Varga György voltak. És tartogatott meglepetést a zenei blokk is: a prágai Psí Vojáci zenekart hívtuk meg, akik hazai terepen éppen csak befértek a megtűrt kategóriába, és bár útlevelet kaptak, de csak azzal a feltétellel, hogy magánlátogatásra mennek. Így aztán hangszert sem hozhattak magukkal, mindent Magyarországon kellett beszerezni nekik. A zenekar nagyjából olyan szerepet töltött be a cseh(szlovák) undergroundban, mint az URH, a Kontroll csoport és az Európa Kiadó együttesen Magyarországon. Csak jobban értettek a zenéhez…

A fesztivál estéjén nem hittünk a szemünknek: elővételben alig kétszáz jegy fogyott, de a kezdés előtt a klasszikus, régi Egyetemi Színpad bejáratától majdnem a „Felszabtérig” kígyózott a bejutni kívánók sora. Végül pótjegyek bevetésével közel ezren jutottak be. Máig sem tudom, mi vonzott ennyi embert. Az Egyetemi Színpad vezetősége a rendezvény sikerének köszönhetően főállásban alkalmazott, mint fesztiválszervezőt, és ettől kezdve évente több Bohémiát is rendeztünk, egészen 2006-ig, persze idővel más-más helyszíneken.

Nyilván sokakat érdekelt egy cseh kulturális fesztivál, de azt hiszem, 1968 tematikája, Konrád György és Bába Iván neve ugyancsak nem kevés vendéget vonzott. Ne feledjük, hogy Magyarországon ugyan már szabadabb szelek fújdogáltak, de azért 1989 áprilisban még a Nagy Imre újratemetése előtti időket éltük. Akkor még nem volt szokványos egy ilyen téma megtárgyalása, ilyen meghívottakkal, nyilvános helyen. Szép búcsú volt, és szép kezdete életem egy új, immár nagyjából politika-mentes fejezetének.

A szamizdat és az azt kikényszerítő cenzúra már a múlté – gondolhatjuk manapság. És hogy a cenzúra elmúltával megszűnt az öncenzúra szükségessége is. De valóban így van ez? Az 1989 előtti állapot így ábrázolható:

DIKTATÚRA – a politikai hatalom elnyomó rendszere

CENZÚRA – a politikai hatalom ellenőrző-rendszere

ÖNCENZÚRA – a művészek önként vállalt igazodása a politikai elvárásokhoz

Ami ebben változik, az csupán a legfelső elem: a másik kettő, habár más-más formában és keretek között, de mindig ott lesz körülöttünk és bennünk. Az akkori cenzúra és öncenzúra persze egészen más volt, mint a mai: a határok adottak voltak (a hírhedt „három T” jegyében, azaz Támogatott, Tűrt és Tiltott szerzők, alkotások). Szamizdatban természetesen az utóbbi szerzők és művek jelentek meg, ugyanakkor a diktatúra gyengülő időszakaiban néhány művész megpróbálta feszegetni a kereteket, kijátszva a cenzúra éberségét – ilyen volt például az azóta elhunyt Nagy Gáspár verse 1983-ban:

 Öröknyár: elmúltam 9 éves

a sír

a sír                                                 a gyilkosok
a test                                                                     se I T T

a test                                                                     se O T T
a csont                                             a gyilkosok

a csont

Alighanem már akkoriban a legtöbb olvasó számára világos volt, miről-kiről szól a vers. „Gyengébbek kedvéért” pedig ott voltak a kiemelt nagybetűk: NI, azaz Nagy Imre. 1983-ban bizony nem kis merészségnek számított ez.

A szamizdatban – saját vagy álnéven – csak azok publikáltak, akik vállalták az egzisztenciális kockázatot, és akik számára a folyamatos öncenzúra elfogadhatatlan kompromisszum lett volna. A többiek (jobb esetben) hallgattak, vagy műfajt váltottak, az egyik leggyakoribb kényszer-megoldás Kelet-Európa szerte a gyermekirodalomba való menekülés volt.

De mi a helyzet, ha a „klasszikus” diktatúra intézményrendszere összedől, és mi ott állunk a reánk szakadt szabadság közepén? Ne higgyük, hogy ilyenkor nincs szükség valamiféle cenzúrára és öncenzúrára! A diktatúrában világos volt a helyzet, meghúzták a határokat, az önkény jegyében. A demokráciában ezeket a határokat etikai, erkölcsi alapon próbálják megszabni. Sokszor a közvéleményre hivatkozva. Ha ugyanis nincsenek határok, teljes lesz a káosz. Pornográfia, nácizmus, és a többiek. De vajon működik-e ez a rendszer? Lehet-e igazságos, etikus a cenzúra és az öncenzúra?

Nézzük a politikát: vajon hányan emlékeznek még a pártok Etikai Kódexére? Vagy aktuálisabb példa: kétségtelenül egyfajta etikai alapú cenzúra az, amely a fasiszta pártok betiltásához vezet. Helyesen. Ugyanakkor nagy volt a felzúdulás Nyugaton, az „európaiságot” számon kérve, amikor 1990-ben Václav Havel javasolta a kommunista párt kizárását a csehszlovákiai politikai életből. Sajnos, a politika etikája sohasem válhat tisztává és megkérdőjelezhetetlenné, hiszen maga a politika lett tisztátalan, és minden, ami belőle születik, magán viseli ennek bélyegét. A cenzúra és az öncenzúra módozatai igen képlékenyek. Bárhogyan, bármire hivatkozva is cselekszünk vagy prédikálunk, etikára vagy közvéleményre, népakaratra vagy tömegigényre, egyikről sem tudjuk, mi is az valójában. És erre a bizonytalanságra épül bennünk az öncenzúra, és hozzuk létre a cenzúrát.

DEMOKRÁCIA – a „közvélemény” uralma

CENZÚRA – a „közvélemény” ellenőrző rendszere

ÖNCENZÚRA – a művészek önként vállalt igazodása a „közvéleményhez”

Minden korszaknak lesz tehát „szamizdatja”, mert minden korszaknak megvan a maga cenzúrája és öncenzúrája. A modern kor leginkább kételkedésre és bizonytalanságra ad okot és jogot, ez alól nem kivétel sem a politika, sem a civil szféra, és a történelmi egyházak sem, a maguk sajátos szereplésével a kényes pillanatokban. A helyzet az, hogy a Tízparancsolatot és a világ más vallásainak legfőbb, közös erkölcsi normáit a „fejlődő” emberiség képes volt megkérdőjelezni és elvetni, a keresztény egyházak többsége pedig történelmi szerepvállalásával jórészt hiteltelenné tette önmagát – helyükbe azonban nem tudtunk mindenki által elfogadható értékeket állítani. Úgy látszik, a demokrácia embere (is) alkalmatlan arra, hogy önmaga fölé és köré megbízható határokat szabjon vagy találjon, hogy olyan törvényeket alkosson vagy fogadjon el, amelyek valóban etikusak és erkölcsösek, mindenki számára elfogadhatóak lennének.

A történelem során két intézményre bíztuk ezt a feladatot: az egyházakra, illetve a politikára. Egyik sem jött be igazán. Magyarországon például ma leginkább azok érzik magukat „szabadnak”, akik vallásos fanatizmussal hisznek egy bizonyos pártban, vagy még inkább annak vezetőjében. És azok boldogulnak, akik, ha nem is hisznek benne, de haszonélvezői a fennálló rendszernek. E két csoport pedig nem egyenlő az egész országgal. Talán nem is kell olyan hosszú idő, és újra megjelennek a szamizdat-kiadások…

varanus.blog.hu

Magyarországon a szamizdat-kiadványok döntő többsége aktuál-politikai jellegű volt, de azért akadtak kivételek. Már írtam Orwell 1984 című kötetéről, amelyet a Krassó György által üzemeltetett Magyar Október kiadó gondozásában raktunk össze éjjelente, és voltak más szépirodalmi kiadványok is. Ezek három kategóriába sorolhatóak. Egyrészt olyan, hamar elkapkodott hivatalos kötetek szamizdat-kiadásai, amelyeket nem engedett újra megjelenni a cenzúra (Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról, Szellem és erőszak; Konrád György: A látogató, A cinkos stb.). Másrészt olyan szerzők friss írásai, akik tiltottnak minősültek akkoriban (Eörsi István, Petri György stb.). Végül olyan külföldi szerzők, akiknek adott műve nem kevés politikai elemet tartalmazott, ezért kiadásuk reménytelen volt akkoriban (Milan Kundera, George Orwell, Václav Havel stb.).

Milan Kundera Tréfa című regényét például eredetileg az Európa Könyvkiadó jelentette volna meg, de a már elkészült példányokat a cenzúra utasítására bezúzták. Néhány darab ugyan megmenekült, de ezekhez szinte lehetetlen volt hozzájutni: így az AB Független Kiadó 1987-ben kiadta szamizdat reprint-kiadásban is.

De nem volt megengedőbb a hatalom egy bő évtizeddel később sem, 1978-ban, amikor Illyés Gyula: Szellem és erőszak című esszékötete hasonló módon végezte, csak éppen a Magvető Kiadónál. Ennek szamizdat-reprintjét a költő 80. születésnapjának tiszteletére jelentette meg ugyancsak az AB Független Kiadó.

Mindenképpen érdemes megemlíteni még a Beszélő című szamizdat-lap kiadóinak 1985-től megjelenő új kiadványát, a Máshonnan-Beszélőt. Az első szám előszavában ezeket olvashatjuk:

„A szamizdat hőskorában, a gépiratos kiadványok idején létezett egy időszaki sorozat, a Kelet-Európai Figyelő, melynek szerkesztői térségünk demokratikus kultúráját igyekeztek a magyar olvasóhoz közvetíteni. Amikor 1981 őszén megindult a Beszélő, úgy gondoltuk, a lap ezt a feladatot is átveheti. Azonban, főként a rendelkezésünkre álló terjedelem korlátozott volta miatt, elképzelésünktől el kellett állnunk. Így született meg a Máshonnan-Beszélő terve. Új kiadványunk egyszerre folytatja a Kelet-Európai Figyelő hagyományát és kiegészíti a Beszélő rendes számait.”

A Máshonnan-Beszélőben (ha nem csal emlékezetem és magángyűjteményem, összesen 7 száma jelent meg) olyan szerzők írásait olvashattuk, mint Samuel Beckett, Václav Havel, Milan Kundera, Déry Tibor, Jorge Luis Borges vagy Dmitrij Sosztakovics. Az írások között akad próza, vers és tanulmány,  politikai jellegűek és tisztán szépirodalmiak egyaránt. A kiadvány-sorozatot Kenedi János és Kis János szerkesztették. A klasszikus szépirodalom terén azonban összességében nem volt túl nagy a választék. Ugyanakkor a megjelenő kötetek hamar elfogytak, és talán többre is igény lett volna, bár ez elsősorban a szamizdatosok kapacitásán és anyagi lehetőségein múlott.

Ma már szinte hihetetlen, hogy egykor még bizonyos szépirodalmi művek kiadásához és megvásárlásához is bátorság kellett. De a cenzúra (és az öncenzúra) bizony komoly úr volt. Egyáltalán: jogos a múlt idő használata? Vagy ennél azért bonyolultabb a kérdés? Erről is lesz még szó a későbbiekben.