Párhuzamos búcsú

Szeretném megköszönni mindazok türelmét, akik olvasgatták visszaemlékezéseimet egy rég letűnt korszakról – és remélem, nem igazolódik be jóslatom, amely szerint lesz még szamizdat Magyarországon. A helyzet súlyos, de nem reménytelen. Ha elfogadnak néhány tanácsot – hagyni kellene az elmúltnégy- és elmúltnyolc, tizenkét, akárhány évezést. Sajnos az a helyzet, hogy 2014-ben 1989 optimizmusa és reménykedése már a múlté, ahogyan 1989-ben sokaknak úgy tűnt: a múlté lesz a kommunizmus, az egypárt-rendszer, az autokrácia, ideológiák vagy személyek ostoba uralma és tisztelete. Nem vagyunk tévedhetetlenek, és az elmúlt 25 év arra figyelmeztet minket, hogy a hiba nem mindig a körülményekben van, hanem nagy részben bennünk.

 

25 év telt el 1989 óta, és elmondhatom, hogy a mi generációnk minden szép reménye a süllyesztőben végezte. Egy negyedszázad. Elvesztegetve. A tisztességes emberek eltűntek a közéletből, a becsület szép lassan ismeretlen fogalommá vált. Egység? Összefogás? Szolidaritás? Ugyan. Így utólag örülök, hogy a rendszerváltás idejére kiábrándultam a politikából, de keserű ez az öröm: ami ma Magyarországon van, az legrémesebb álmaimat is alulmúlja.

P1120802

Nem tudom pontosan megmondani, hol rontottuk el. Talán ott, hogy nem ismertük fel idejében a hirtelen ránk szakadt szabadság veszélyeit, és nem tudtunk védekezni mindazon csapdák ellen, amelyeket az 1989 utáni helyzet magában rejtett. De az is lehet, hogy egyszerűen ilyenek vagyunk. Hogy nekünk így (is) jó. Ha langyos a sör, ha az ország egy része fanatikus vaksággal tisztel, vagy inkább imád egy embert, és vele együtt egy pártot, akit ez az ember vezet. És ezzel együtt mindent, amitől 1989-ben meg akartunk szabadulni. Pedig voltak figyelmeztető jelek, amelyekből érthettünk volna: de valószínűleg nem is akartunk érteni semmiből. Jobb-és baloldal egyaránt leszerepelt, a civil szféra gyökértelen volt és lassan, de biztosan hervadásnak indult.

 

Mit lehet mindehhez hozzátenni – a mi generációnk egyik része rég kiszállt, vagy lassan búcsúzik a közélettől, a másik pedig éppen hogy nyeregben érzi magát. Kik maradtak? Talpnyalók, haszonélvezők, fanatikusok, azok, akiket egyetlen pillanatig sem érdekelt az ország sorsa, hanem csakis és kizárólag saját megélhetésük.

 

Búcsúzóul Hamvas Bélát idézem, kicsit hosszabban. Akinek nem inge, ne vegye magára. Olvassák, ízlelgessék, nem könnyű feladat. És ha sikerül feldolgozni, talán az is világos lesz, hogy 1956 és 1989 között nincs is olyan nagy különbség – legalábbis abban, ami az említett dátumokat követte…

 

“1956 –
Hogy mi történik ma itt, azt tudjuk. Ezerkilencszázötvenhatot az egész irodalom, az egész sajtó, a zene, a festészet, a művészet, a társadalom, a tudomány, a politika, elárulta. Minek árulta el? Annak, hogy élni csak kell. Senki se mert meghalni, mint az orosz tankok alatt a munkások és a diákok és a gyermekek. Költő, író, szobrász, zenész, festő, orvos, tanár, mérnök, miniszter, katona, paraszt, munkás. Soha még nép nem volt ilyen elhagyatott. Semmiféle vagyon, hír, hatalom nem ér annyit, mint amennyit mindezért most fizetni kellett. Nincs az életnek olyan mélysége és magassága, amely ez alatt az árulás alatt ne roskadna össze.
Egy év múlva már úgy éltek, mintha semmi sem történt volna. Mintha e hitvány és korrupt, nyomorult és züllött, tisztátalan és aljas népben egyszer, egyetlenegyszer és egyedül, az egész földön egyesegyedül nem ragyogott volna fel az igazság, és nem mondta volna ki egyszerre és egyhangúlag mindenki, aki itt él, kétszázszoros túlhatalom ellenére. Aki ezt elárulta, az már nem hitvány és nem aljas és nem korrupt és nem nyomorult. Tovább élnek és énekelnek és festegetnek és szónokolnak és tanítanak. Tényleg semmi sem történt?
Évek óta azon gondolkozom, ha még valaha a történetben az igazság szóhoz jut, mit fognak mondani arról az időről, ami ezerkilencszázötvenhatot követte, azokról az emberekről, akik zenét komponáltak, és képeket állítottak ki, és színpadon játszottak, jóízűen ettek és ittak ahelyett, hogy fogukat csikorgatták volna. Nem írni több mint írni. Ahelyett, hogy elvonultak volna kapálni és fát vágni, édes volt nekik az érvényesülés és a pénz.
Eleinte azt hittem, hogy a mai nevek csak azért maradnak fenn, hogy azokat még ezer év múlva is leköpjék. De túl jól ismerem a magyarokat. Azonnal elkezdtek mentségeket koholni, elkezdtek sugdolózni, hogy mennyire szenvednek, miközben vastag összegeket gyúrtak zsebükbe, a libapecsenyén hízott vértanúk. Fogadok, hogy a történelembe mint mártírokat jegyzik fel őket, e koszos és ripők söpredéket, dicsőítik egymást és bevezetik egymást a történelembe, óvatosan Berzsenyi és Csokonai, Petőfi, Bartók, Csontváry, Arany és Kemény közé, ahelyett, hogy rémpéldaként mutatgatnák őket a panoptikumban: íme, akiknek drágább volt a selyemnyakkendő, mint ezerkilencszázötvenhat. Mintha életnek lehetne tartani azt, amit ezek élnek, mintha költészet és zene és dráma lenne az, amit ezek csinálnak, mintha lehetne ilyen feltételek között élni akárcsak hivatalban, vagy gyárban.
Persze, élni csak kell. Nagyon nehéz. De ha nagyon nehéz, hát nagyon nehéz. Elrejtőzni és hallgatni, és napszámos munkát vállalni, és fogakat összeszorítani, és nem lázadni, vagyis igenis lázadni, és nem engedni, és átkozott és bőszült görcsben élni, és nem engedni. Hol van ma az a név, börtönökön kívül, amely nem ragad a mocsoktól?
„Semmi szent nincs, amit ez a nép ne gyalázott volna meg, ne süllyesztett volna hitvány eszközzé, és ami a barbárok között is égi tiszta marad, azt ezek a huncut vadak iparként űzik, és nem is tudnak mást – ahol az embert megalázzák, ott már nem tud másként élni, mint saját érdekéért, saját hasznát keresi, és nincsen benne többé szív még akkor sem, ha ünnepel, vagy ha szeret, vagy ha imádkozik” (Hölderlin).
Majd igazolják őket. Lemosogatják őket, bekerülnek a lexikonba, az irodalom és a kultúrtörténetbe, mint akik magas esztétikai értékeket valósítottak meg. Milyen történet lesz ez?
Engem ez nem elégít ki –
Már néhányszor elmondtam. Oroszországban is az történt, ami másutt, és mindenütt, ahol valaha forradalom volt. A baloldali demokratikus testvériség forradalma nem tudta magát tartani, és mint Athénben és Rómában és Londonban és Párizsban, a demokratikus és felszabadító egyenlőség forradalma egyéni diktatúrává, és jobboldali privilegizáltak önkényuralmává lett. Ez történt Oroszországban Sztálinnal. Ez az, amit nem szoktak tudni, sőt ez az, amiről nem szabad tudni. Oroszországban 1924 óta fasizmus, vagyis jobboldali diktatúra van, és ez azonnal felismerhető, és minden ismertetőjeléről azonnal megállapítható. A baloldaliság mindössze az a hazugság, amely ezt az állapotot elviselhetetlenné teszi. Ezt a hazugságot hozták át ide a háború után, és ötvenhatban ez ellen a hazugság ellen kelt fel ez a „korbácsra és igára született nép”. De Magyarországon mindig ugyanaz történik. Mindegy, hogy itt milyen kormányzat van. Azért a véres moslékért, ami itt ötvenhatig folyt, a bolsevizmus nem vonható felelősségre, és ami azóta történt, azért sem a kormányzat felel. A nép az emberi igazság nevében felkelt a bolsevizmus ellen. Ha a forradalom győzött volna, akkor sem történt volna más, mint ami van. Igaz, hogy a bolsevizmus a forradalom következtében őrjöngő gazságnak bizonyult, de továbbra is az történt, ami ezer éve A nagyidai cigányokban. Vezérelv: mindenki meg akarja szolgálni azt, amit elsején kap, és olyan világnézeti elveket táplál, amelyek jövő havi fizetését is biztosítják. Nem munkából, hanem hazugságból élünk. Egyetlen ilyen lény merő jelenlétével ezer ember életét mérgezi meg.
Ami Magyarországon történik, annak semmi köze a bolsevizmushoz, ahogy a húszas években semmi köze sem volt a keresztény nemzetiességhez, később a fasizmushoz. A behódoltaktól való undorom olyan erős volt, hogyha elvben azokkal meg is egyeztem volna, a világért sem álltam volna közéjük, nehogy azokkal összetévesszenek. Nem lehet itt semmit a fehérekre, vagy a vörösekre hárítani. A lealjasodásnak minden kedvezett és semmi egyéb nem volt, mint lealjasodás. Ha a forradalom győzött volna, akkor se lett volna más, sőt. Akkor jöttek volna a magyarok.”

Posted in Egyéb

Az írógépen másolt szamizdatot Magyarországon az 1970-es évektől butik-irodalom néven is emlegették

A szamizdat a szocializmus idején - Magyarországon főleg a 70-es évek közepétől -, írógépen másolt vagy stencilezett, illegálisan terjesztett kiadvány volt, aminek megjelenését tartalma miatt a cenzúra úgysem engedélyezte volna.

A Nyugat.hu blogját Kocsis Péter jegyzi, aki maga is publikált ilyen kiadványokban, és aki apró mozaikkockák segítségével próbálja újra összerakni azt az 1989 előtti világot, amikor nem volt könnyű ellenzékinek lenni, néhány tucatnyian mégis úgy érezték, érdemes…

Lájkold a Nyugatot!