A geciskedő rezsi(m)csatár

A sport és a politika összekapcsolódása nem új jelenség, egy-egy sportsiker mindig is jól jött bármilyen hatalomnak – cirkusz és kenyér, ugyebár. És volt olyan is, hogy valamely híres sportoló véleménye hozta indulatba a politika uralkodóit, gondoljunk csak A küldetés című filmre, Balczó András öttusázóról, aki egyes mondataival nem kis zavart okozott az akkori hatalom számára, 1976-ban. Olyan példa is akad bőven, hogy egy-egy hatalomra került politikus sportimádata (elsősorban a fociról beszélek) kiváltságos helyzetbe juttatta az adott sportágat. Ez az egész őrület a focival nem egyedülálló a világon, bár elég jellemző, hogy kinek válik „hobbijává” – ld. Berlusconi. A baj mindig akkor kezdődik, ha az illető olyan pozícióba kerül, hogy monomániáját ráerőltetheti egy egész országra.

Nálunk a jelmondatokkal kezdődött – van-e még egy ország a világon, amelynek jelentős „szurkolói” hányada a „Hajrá, Magyarország, hajrá, magyarok!” hallatán (bármely ország neve tetszés szerint behelyettesíthető) nem a sportra, hanem a politikára gondol? Aztán jött az egyatáboregyazászló, majd a stadion-őrület, a sportág ész nélküli támogatása. A kunyhócska a szülőfaluban, remek kilátással a csili-villi focipályára, a presztízs-meccseken való magamutogatás a tribünökön, a szotyizás meg a többi már igazán mellékesnek mondható.

A Kis Magyar Csatár tipikusan magyar története ez, aki ugyanolyan módszerekkel viseli kudarcait és harcolja ki sikereit a politikában, mint egykor a focipályán. Akkor még kispályás volt, nézője kevés akadt, most már, sajnos, az egész világ előtt játszhat, labda helyett egy országot rugdosva ide-oda, ráadásul reflektorfényben, és szemmel láthatóan nagyon élvezi a dolgot.

De térjünk a lényegre, a focira.

azta.hu orbánfoci
forrás: azta.hu

A minap összekoccintottam egy kedves barátommal, aki annak idején egy bajnokságban rúgta a labdát ovival. Tulajdonképpen azért írom ezt a bejegyzést, mert az ő személyes emléke és kommentjei annyira jellemzik az egész helyzetet, hogy ennél pontosabban szerintem egyetlen, éppen divatos politikai elemző sem tudná mindezt leírni.

Volt anno a jogászoknak egy csapatuk, a régi ELTE-bajnokságban, amelybe néha-néha még az akkor már nem éppen kispályás ovi is lejárt rugdosni a bőrt, olyan csapattársakkal, mint Bajszos I. vagy Bajszos II. A barátom perszehogy az ellenfélnél, a bölcsészek csapatában játszott. Az egyik meccsen ovi (nem fogják kitalálni, csatárt játszott), éppen a labdát vezette, barátom pedig (nevezzük most az egyszerűség kedvéért Gólemnek) a következőképpen emlékszik vissza az ominózus eseményre:

„Nála volt a labda, én kísértem (hátvédként, naná), és láttam, hogy szokása szerint önzőzik, cselezni próbál, ahelyett hogy passzolna, és ezzel egy jobb helyzetben levő társa számára kínálna lehetőséget (ez nem volt szokása). Tapasztalatból tudtam, hogy nem fog passzolni, viszont kiszorult helyzetben volt, és mivel játszottunk már párszor egymás ellen, biztos voltam benne, hogy nem fog tudni szemtől-szemben lecselezni. Hagytam, hadd vezesse a labdát, mindig nagyon szerette, ha nála van, én fedeztem a kaput vagy a beadás szögét (utóbbit persze csak optimista bölcsészként), és már láttam, amint hatalmas és vak lendületében kivezeti a labdát a pályáról. Így is történt. Bedobás nekünk, jeleztem, és kértem, adja ide a labdát, mi jövünk – mire ő dühében felkapta azt, majd jó messzire elhajította, mint egy mérges és csalódott kisgyerek, aki rosszul csinált valamit, de ezért mindenki mást hibáztat, csak saját magát nem. Egyik csapattársam odaszólt neki, minek dühöng, mi jövünk, ez csak játék, mire ovi válasza a következő volt: örüljetek, hogy eldobtam, és nem vágtam hozzá.”

Na, ugye. Mindig van minek örüljön az ellenfél játékosa, nem igaz?

Gólem még hozzátette: „Nem nagy történet, de annyira jellemzi a stílusát: az önzés, a sikervágy, a veszteni nem tudás, még egy apró kis bedobás esetében is, hajlam a kötekedésre, a geciskedésre, és persze a bosszúra.”

Hát ennyi a lényeg. Mármost nincs más dolgunk, mint találni valakit, csatárt vagy védőt, mindegy valójában. Akit nem tud szemtől-szemben lecselezni (ilyen mondjuk volt már, de milyen szánalmas véget ért), aki jól védi a kaput (ilyen még nem akadt), aki nem fél a sunyi rúgásoktól és a hozzávágott labdától (ilyen jelölt volt ugyan, de szánalmas kudarcot vallott), és mindehhez persze bírót, partjelzőket, akik adott esetben majd elfogulatlanul ítélik meg az „ellenség” esetleges győzelmét.

Vagy van még egy megoldás. Olyan szurkolókká válni, akik nem mindenáron tartanak ki csapatuk mellett, akiknek nem az a lényeg, hogy bármilyen eszközzel, csak nyerjen a kedvenc, hanem hogy szép legyen a játék, minden néző kedvét lelje benne. És akik, ha az aktuális kedvenc csalódást okoz, simán kifütyülik és skandálva küldik le a pályáról. De, lássuk be, ez a jelenlegi, erősen átfocizált közéletben nem túl esélyes alternatíva.

orbánfoci negymadar.blog.hu
forrás: negymadar.blog.hu

Marad tehát egy jobb csapat összeállítása a jelenlegi „kétharmados” bajnok ellen. De pont itt van a legnagyobb gond: a jelenlegi játékosállományt tekintve erre még az előzőnél kevesebb az esély.
Hajár Magyarország, hajrá magyarok…

Posted in Egyéb

Az írógépen másolt szamizdatot Magyarországon az 1970-es évektől butik-irodalom néven is emlegették

A szamizdat a szocializmus idején - Magyarországon főleg a 70-es évek közepétől -, írógépen másolt vagy stencilezett, illegálisan terjesztett kiadvány volt, aminek megjelenését tartalma miatt a cenzúra úgysem engedélyezte volna.

A Nyugat.hu blogját Kocsis Péter jegyzi, aki maga is publikált ilyen kiadványokban, és aki apró mozaikkockák segítségével próbálja újra összerakni azt az 1989 előtti világot, amikor nem volt könnyű ellenzékinek lenni, néhány tucatnyian mégis úgy érezték, érdemes…

Lájkold a Nyugatot!