A Demokratikus Ellenzék (DE) nem volt egységes, ám szó sem volt olyan ellentétekről, amilyeneket ma tapasztalunk a magyar közéletben, akár egyetlen „szekértáboron” belül. Voltak urbánusok és népiesek, reformközgazdászok és reformkommunisták, filozófusok és kétkezi munkások, Beszélősök, Hírmondósok, létezett számos kisebb, ideig-óráig működő csoportosulás.
És volt Krassó György. Engedjék meg, hogy Vele kezdjem.
forrás 168ora.hu
Valahogy úgy tudnám megfogalmazni, hogy akkoriban együtt voltunk, közösségben éreztük magunkat, politikai és megélhetési érdekek, hazugságok és cinizmus nélkül. Azóta már réges-régen ki-ki a maga útját járja, de azt hiszem, nincs mit számon kérni rajtuk: nem tudhatjuk, hová süllyeszti az embert a hatalom és a pénz, amíg meg nem tapasztaljuk e két drog közvetlen hatását magunkon is. Persze, közhely, mégis kevesen figyelnek oda rá.
Egy kivétel azonban akadt akkoriban: Krassó György. És ennek nem sajnálatosan korai halála az oka, hanem személyisége, tisztasága, őszintesége, lelkesedése. Ha élne, akkor is ugyanaz lenne, aki akkoriban volt, ebben biztos vagyok. A nyolcvanas években azok közé tartoztunk akkori menyasszonyommal, akik hetente többször is feljártak hozzá, és közös beszélgetéseink sokat jelentettek számunkra. Igazi bohém életet élt: délelőtt még ágyban találtuk volt élettársával, Háy Ágival, leültünk hát melléjük az ágyhoz, az ócska székekre.
„Kávé, tea, alkohol, cigaretta?” – hangzott mindannyiszor az első kérdés, és kezdetét vette a beszélgetés, amely alatt általában végigpróbáltuk a választékot, legfeljebb a sorrend változott néha, vagy a tea maradt ki, mint a leggyengébb láncszem. Ennyi. Nem szeretnék részleteket megírni, mert nem szívesen tartoznék azok közé, akik utólag vallják magukat elhunytak nagy barátjának. Nem tudom, barátok voltunk-e, de azt igen, hogy nagyon szép időket éltünk.
Amikor Krassó létrehozta a Magyar Október Pártot (1989), én már kiszálltam a „ringből”, elegem lett a politikából. Kapcsolatunk a nyolcvanas évek közepén élte fénykorát. Krassó volt az, aki bemutatott az akkori DE jelesebb képviselőinek, és aki először juttatott illegális munkához – Orwell: 1984 című könyvét kellett éjjelente összerakni, lapokból, ragasztva, minden alkalommal más helyre költözve, nehogy lefüleljen minket a rendőrség. Ötszáz forint egy éjszaka alatt – nagy pénz volt az akkoriban, majdnem egyheti fizetés, és izgalmasnak éreztük még a meglehetősen egyhangú munkát is.
Manapság sok kiadó okoz csalódást – vagy nem a megbeszélt honoráriumot fizetik ki (ha egyáltalán fizetnek), vagy a beígért tiszteletpéldányok száma csappan meg időközben. Krassóval tökéletes volt az együttműködés ilyen szempontból is: a munka végeztével még éjjel megkaptuk a pénzt (ki tudta, lesz e holnap is…), a végén pedig volt mit szétosztani ismerőseink között a tetszetősre sikeredett kötetből.
Ennyit Krassó Györgyről. Ha ma is élne, minden bizonnyal nagyon-nagyon szomorú lenne. Aztán legyintene, kávéját kihörpintené, és koccintana velünk. A szájában tartott mentolos szipkát elhajítva rágyújtana egy mezítlábasra, és tenne egy határozott lépést az utca és a következő infarktus felé. Már akkoriban sem mertek sokan vele tartani. Ha manapság is élnének hozzá hasonló emberek, talán többen tudnának még hinni abban, hogy érdemes lenne tenni valamit.
Mert sohasem az elkeserítő körülmények számítanak, hanem az a lelkesedés, ami bennünk van.
Kommentek