Forradalmi Ifjúsági Napok – vajon hányan emlékeznek még erre a szánalmas kísérletre, amelynek jegyében a hatalom megkísérelte összevonni az egyetlen igazi nemzeti ünnepet (március 15.) további két, nem éppen örökéletű dátummal (március 21. és április 4.)? Mindegy már. FIN – szerencsére vége. Emlékszem, hogy a gimnáziumban néhányan hordtak ilyen FIN-jelvényeket, én nem bántam, így legalább tudtam, kikkel nem érdemes igazán barátkozni. Én maradtam március 15-nél, kokárda, sőt Kossuth-címer, amit általában leszedetett vagy az osztályfőnök, vagy a sarki rendőr.
Ha jól emlékszem, első alkalommal 1982-ben, 17 évesen vettem részt a független március 15-i megemlékezéseken. Mindig voltak kisebb atrocitások, igazoltatások, oszlatások, de egészen 1986-ig nem került sor durva beavatkozásra. Ez volt a „Lánchídi csata” éve. (Lánchídi csata néven eredetileg az 1918. október 28-i tüntetést tartja számon a történelem, erről találnak adatokat a neten).
Az 1986-os eseményről számos beszámoló olvasható ma már, és készült róla egy pontosnak mondható dokumentumfilm is, a Duna TV rendezésében (A lánchídi csata, 2008), amelyben én is az emlékező megszólaltatottak között vagyok. Így most csak pár személyes emlékről írok.
Amikor a lánchídi csata idején egy újabb jókora ütlegelést követően elvették a személyimet (több százat begyűjtöttek aznap), másnap bemondták a nevemet a Szabad Európán, azon kevesek között, akiket „visszaesőként” 3000 forint pénzbírságra vagy 30 nap elzárásra ítéltek (ez volt a kiszabható legnagyobb bírság – nem árt tudni, hogy akkoriban 3000 forint egy átlagos havi fizetésnek felelt meg). Kissé meglepődtem, de legalább felfogtam, hogy most már teljesen mindegy, aláírom e saját nevemet szamizdat-publikációim alatt, vagy sem. Így aztán, amint azt előző írásomban említettem, ettől kezdve nem használtam álnevet, illetve betűjelzéseket.
A ténynek, miszerint nevem elhangzott a SZER adásában, voltak kellemes és kellemetlen következményei egyaránt. A kellemetlenek közé tartozott, hogy néhány barátomat ideig-óráig eltiltották tőlem (amiből persze kiderült, hogy az ő szüleik is szorgalmasan hallgatják az „ellenséget”…). Meg hogy a gimnázium után munkahelyemről is kirúgtak, ismét – ezúttal bevallottan – politikai okok miatt. És nemsokára postázták a büntetésről szóló papirost, amire természetesen fellebbezést írtam. Ennek hatására két tárgyalást tartottak, persze mindhiába.
Rövidesen értesítést kaptam a végső döntésről, fellebbezésnek helye nem volt: vagy befizetek 3000 forintot, vagy mehetek üldögélni. És ekkor jött a kellemes meglepetés: Visi Imre utcai lakásom postaládájában a határidő lejárta előtt ott volt egy borítékban az összeg. Csak úgy, előzetes értesítés nélkül, névtelenül. Az akkor még egységes Demokratikus Ellenzék gyűjtésének köszönhetően, gondolom utólag. Lám, a szolidaritás, ha még mond ez a szó valamit. Akkoriban még létezett ilyen.
És mert az üldögélés már akkoriban is otthon vagy a kocsmában esett jobban, nem hősködtem tovább, befizettem az összeget. Ha a 30 napos elzárást választom, annak komoly következményei lettek volna, és akkoriban úgy gondoltam, nem érdemes ilyen lépésekkel provokálni az amúgy sem túl kedves Hatalmat. Pedig valójában mindegy volt már: nagyjából ezekben a napokban megjelent reggelente a házunk előtt egy halványzöld, állami rendszámú Zsiguli, és attól kezdve a „megfigyeltek” közé tartoztam.
A mellékletben elolvashatják a korabeli dokumentumokat, higgyék el, érdemes! És mivel közeledik március idusa, később még visszatérek azokra a régi március 15-i ünneplésekre.
Kommentek