Prágai kalandok – 2. rész

A határátlépés után egészen a megérkezésig nyugalom volt, hiszen akkoriban még létezett Csehszlovákia, így szomszédok voltunk, és csak egyszer kellett megúszni a vámvizsgálatot. A prágai találkozó és az átadás körülményei előre meg voltak beszélve (a mobil akkoriban még nem volt mindennapos használati tárgy), de olyanokkal kellett találkoznom, akiket rendszeresen követett a titkosrendőrség. Jáchym Topol (azóta az egyik legismertebb cseh író és publicista), Dana Němcová (a Charta 77 egyik szóvivője), vagy éppen Olga Havlová, Havel első felesége, aki csodálatos asszony volt (Havel akkoriban épp börtönben volt).

P1130308

És gyakran megesett, hogy a megbeszélt helyen csak elsétáltak mellettem, egy apró kacsintás, és tudtam, hogy „nincsenek egyedül”, el kell halasztani az átadást. Egyszer az is előfordult, hogy egy állandóan megfigyelt lakásba kellett mennem a pakkal, és a házigazda kedvesen figyelmeztetett: számítsak rá, hogy távozáskor követni fognak, és az sem kizárt, hogy bevisznek a Bartolomějská utcai rendőrségre. És valóban, amikor a Vencel-térre értem, már sikerült beazonosítanom a két gyanús alakot. Ismerik a filmekből, a klasszikus trükk: megállok egy kirakat előtt, megállnak ők is. Lassítok, lassítanak, gyorsítok, gyorsítanak. Tudtam, csak arra várnak, hogy olyan helyre érjek, ahol kevesebb az ember, ahol simán lekapcsolhatnak.

Akkor már elég jól ismertem Prágát, elsősorban az eldugott, kedvenc kiskocsmáknak köszönhetően. Még ma is büszke vagyok rá: sikerült a két alakot az apró mellékutcákon ide-oda kanyarogva, rohamléptekben úgy leráznom, hogy végül eljutottam akkori kedves sörözőmbe, az U rotundy-ba. Átvágtam a hazai pálya előnyeit élvező titkosrendőröket – erre inni kell! Ittam is. Nem keveset. Egy másik alkalommal azonban éppen a sör fanatikus szeretete okozta majdnem vesztemet.

 Megérkeztem a pályaudvarra, és a két sportszatyrot beraktam egy csomagmegőrző-szekrénybe. Volt még három órám az átadásig, gondoltam, addig megiszom egy-két korsóval. Csakhogy Jelínekéknél összefutottam két prágai barátommal, amiből az lett, hogy hajnalig jártuk a várost és a kocsmákat. Aztán elaludtunk valahol, talán egy kisasszonynál. Tényleg nem emlékszem. Csak arra, hogy másnap délelőtt ébredtem fel, és a feltálalt fokhagymalevest kanalazva eszembe jutott, miért is jöttem Prágába. Azonnal telefonáltam annak, akinek előző nap át kellett volna adnom a szállítmányt. A gond ott volt, hogy a pályaudvari csomagmegőrzőket 24 óra elteltével kinyitják, ha nem dobnak bele újabb ötöst. És a felnyitásnál egy rendőr is jelen van.

P1130304

Kitaláltunk valami hülye mesét arról, hogy egy barátom csomagjairól van szó, és elmentünk a pályaudvarra. A szekrény nyitva volt, üresen állt. Megkerestem az ügyeletest, adtam az ártatlant és előadtam a meglehetősen ostoba történetet. Az illető félrehívott, és egy sarokban kezembe nyomta a két hűséges szatyrot. „Ez nem volt jó húzás” – mondta elnéző mosollyal – „az a rendőr szerencsére nem volt túl kíváncsi, éppen másfelé nézett. Én meg villámgyorsan becsuktam a táskát, és azt mondtam, semmi különös, mindenféle gyerekkönyvek vannak benne. Szerencsére elhitte és elment. Máskor legalább ugorjon ide két sör között és hosszabbítsa meg az őrzést, mert ilyen tartalommal még azt is lecsukják, aki kinyitja…”

Mint kiderült, az illető a Charta 77  egyik aláírója volt, egyetemi tanár, aki a pályaudvari csomagmegőrzőknél kapott csak állást, miután annak idején kirúgták a katedráról. Nyilván azt gondolták, itt nem tehet semmi olyat, ami ellenkezik a kommunizmus érdekeivel – mekkorát tévedtek! Később persze meglátogattam, és pár korsót azért megittunk közösen is: azóta sem tudok elég hálás lenni neki és a sorsnak. De ezek után úgy döntöttem, nem kockáztatok tovább. Ez volt az utolsó “könyvügynöki” utam, mert ismét legyűrte bennem a mindennapi érdekember a “hős ellenállót”. Fontosabbak lettek a prágai kiskocsmák, mint a politika. És ezt nem bántam meg, azóta sem.

Posted in Egyéb

Az írógépen másolt szamizdatot Magyarországon az 1970-es évektől butik-irodalom néven is emlegették

A szamizdat a szocializmus idején - Magyarországon főleg a 70-es évek közepétől -, írógépen másolt vagy stencilezett, illegálisan terjesztett kiadvány volt, aminek megjelenését tartalma miatt a cenzúra úgysem engedélyezte volna.

A Nyugat.hu blogját Kocsis Péter jegyzi, aki maga is publikált ilyen kiadványokban, és aki apró mozaikkockák segítségével próbálja újra összerakni azt az 1989 előtti világot, amikor nem volt könnyű ellenzékinek lenni, néhány tucatnyian mégis úgy érezték, érdemes…

Lájkold a Nyugatot!