Múltkor a cenzúrával és az öncenzúrával foglalkoztam – most pedig az idén 100 esztendeje született Bohumil Hrabal lesz a téma, némileg kapcsolódva az előző íráshoz. Hrabal és a szamizdat? Bizony – a világhírű cseh(szlovák) író volt élete során támogatott, tűrt és tiltott szerző is. Amikor szamizdatokat csempésztem Prágába, nem kevés kötet tartalmazta Hrabal írásait. Én csak háromszor találkoztam vele – akkoriban már mogorva öregember volt, aki nem nagyon barátkozott senkivel a kocsmán kívül.
Amikor először bemutattak neki a Tigrisben, éppen csak biccentett egyet, aztán tudomást sem vett rólam. Később összeszedtem minden bátorságomat, hogy aláírassam vele a nálam lévő Gyöngéd barbárok című könyvecskét, de csak elutasítóan megrázta a fejét. Hosszas töprengés után én magam „dedikáltam” neki a kötetet, megköszönve az elolvasása által kapott élményt – ez valamiért megtetszett az Öregnek, és „válaszolt” rá – így aztán könyvtáram egyik kincse e könyv, benne egy igen sajátos dedikációs dialógussal. Ezután még kétszer láttuk egymást, egyszer Kerskóban, a nyaralójánál, aztán a 80. születésnapján rendezett ünnepségen, Libeňben.
Hrabal 80 éves – a szerző felvétele
Az köztudott, hogy Hrabal nem volt bátor ember – és annak érdekében, hogy művei elérjék olvasóit, sokszor kötött kompromisszumot a hatóságokkal. Amikor barátai 1989-ben alá akarták íratni vele a „Néhány mondat…” elnevezésű cseh ellenzéki petíciót, Hrabal némi töprengés után nemet mondott, amivel sokak szemében végleg besoroltatott a gyáva és megalkuvó írók kategóriájába. Én mégsem ítélem el ezért – Hrabal még a cenzúra és az öncenzúra árnyékában is olyan művekkel ajándékozott meg, amelyek legkedvesebb írómmá tették őt. Végül egy önvallomás arról, hogy miért utasította el az aláírást:
„…és megint, itt van Prága és Közép-Európa, ahol emberek ezrei írták alá a ’Néhány mondat’-ot… Ez a néhány mondat lett azonban azok próbaköve annak, hogy kik is a merev dogmatizmus hívei, és kik azok, akik a cselekvő dogmatizmusért vannak, akik változást szeretnének a politikai és kulturális életünkben egyaránt. És megint nagy volt a lárma és a tiltakozás, és rólam is kikiáltották, hogy kollaboráns vagyok, csak azért, mert nem írtam alá azt a ’Néhány mondatot’ végül még az Arany Tigrisben is megtiszteltek a látogatásukkal, megírta nekem az a jóságos Václav Havel, hogy odajön hozzám, de én elmentem onnan, mert hatkor már egy barátomnál voltam vacsorán, és Václav csak hét után jött a Tigrisbe, és a barátaimból ellenségeim lettek, végül még üvöltöztek is, amikor (később) kerestek a Tigrisben… Hol az a kollaboráns? És én inkább voltam kollaboráns… ezért is mondtam később Václav Havelnek… Igen, Václav, lehetséges, hogy akkoriban ott a Tigrisben aláírtam volna, de most már semmi esetre sem. Hogy miért? Csak nem fogom elcserélni a nyolcvanezer példányos ’Zajos magányt’, amely most novemberben fog megjelenni, ’Néhány mondat’ aláírásáért… hiszen én tulajdonképpen csakis azért vagyok a világon, hogy megírjam a Túlságosan zajos magányt… (kiemelés tőlem) azt a magányt, amelyről Susan Sontag asszony azt mondta New Yorkban, hogy ez a könyv, hogy ez egyik azon húsz közül, amelyek ennek az évszázadnak az irodalmáról képet adnak… Így aztán nem írtam alá, ahogyan nem írtam alá a ’Kétezer szót’ sem (hasonló tiltakozó petíció volt 1968-ban), nem azért, mintha abban a pillanatban nem írtam volna alá, Vaculík azt mondja… Bohouškám, itt írj alá nekem valamit… és adott egy tollat és én bianco aláírtam volna azt a Kétezer szót… de Vaculík egyszercsak azt mondta… Tudod mit, semmit ne írj alá, írjál inkább valamit három nap múlva az igazságról… Így aztán megírtam a ’Játék az igazságért’ című művemet. És ez az esszé helyettesítette végül azt az aláírásomat, éppen úgy, amiképpen a ’Varázsfuvola’ helyettesítette aláírásomat a ’Néhány mondat’ esetében is.”
Kommentek