18 éves koromban jártam először Prágában. Már akkor nagyon jól éreztem magam: ízlettek a sörök, kedvesek voltak az emberek és persze maga a város is lenyűgözött. Azt már akkor sejtettem, hogy rendszeresen visszatérek majd ide. Azt viszont nem gondoltam, hogy pár év múlva könyveket fogok szállítani Magyarországról, és hogy megbízóim fizetik majd utamat, szállásomat.
Nem, nem lettem utazó ügynök, ámbár ha jobban meggondolom, mégiscsak valami olyasféle volt az a munka: Budapestről csempésztem cseh(szlovák) szamizdatokat Prágába. Nem volt egyszerű történet, így utólag már tudom, mit kockáztattam: sokszor hajszálon múlott csupán, hogy rajtakapjanak, és legalábbis kitiltsanak az országból. A szamizdat-kiadványokat Kanadában és Londonban nyomtatták, szép kis kötetek voltak, aztán valahogyan megérkeztek Magyarországra, ahol kellett találni egy-két embert, akik a célországba juttatják őket. Nos, az egyikük én lettem. De kezdjük az elején.
1989-ben rendeztem barátaimmal az első Bohémia-fesztivált, Bohumil Hrabal író 75. születésnapjának apropóján. Erre az eseményre még visszatérek egy későbbi írásban. A lényeg, hogy ezen a fesztiválon szervezőként is részt vett Magyarország egyik későbbi prágai nagykövete, és ő bízott meg a nem éppen szokványos feladattal. Fiatal voltam, lelkes, és Prága-imádó – ráadásul színvonalas olvasmányokat juttathatok el az Olvasókhoz, gondoltam. Elvállaltam tehát. Arra nem is gondoltam, hogy milyen veszélyekkel jár a dolog. Utazás vonattal, a szállást egy-egy cseh ellenzéki biztosította, az én feladatom „mindössze” két telepakolt sporttáskányi szamizdat kicsempészése és átadása volt.
Ami az előnyöket illeti (a prágai utazásokon és sörözéseken kívül), az olyan cseh prominens ellenzékiek megismerése volt, akik később jelentős szerepet töltöttek be a bársonyos forradalom utáni cseh(szlovák) közéletben. Vezető szerepeket. Így aztán érdekes barátokra, ismerősökre tettem szert. Csakhogy Csehszlovákia akkoriban sokkal keményebb dió volt, mint Magyarország, mármint egy ilyen tevékenység politikai kockázatait illetően. Követés, megfigyelés, lerázás, titkos összekacsintások, és mindez sörmámorban. Megúsztam minden kalandot, és nagyon jó volt.
Pedig a lebukás veszélye már a vonaton reális volt: akkoriban a határőrök simán átkutathatták az utazók csomagjait is, volt velük „erre illetékes személy”. Erre azonban nem került sor, az elején simán mázlim volt, utána pedig már igyekeztem taktikázni is: a vámvizsgálat közeledtével általában átmentem egy másik kupéba, otthagyva a két megpakolt cekkert az ülések fölötti tartón. Arra gondoltam, ha megtalálják, úgyis mindenki letagadja majd őket – több is veszett 1968-ban. Szerencsém volt, minden kötet átjutott a magyar-csehszlovák határon. De csak ezután jött a „prágai szín”. Legközelebb az itt lejátszódó kalandokból mesélek majd el néhányat.
Kommentek