„Agyamban kopasz cenzor ül…“

A szamizdat és az azt kikényszerítő cenzúra már a múlté – gondolhatjuk manapság. És hogy a cenzúra elmúltával megszűnt az öncenzúra szükségessége is. De valóban így van ez? Az 1989 előtti állapot így ábrázolható:

 

DIKTATÚRA – a politikai hatalom elnyomó rendszere

CENZÚRA – a politikai hatalom ellenőrző-rendszere

ÖNCENZÚRA – a művészek önként vállalt igazodása a politikai elvárásokhoz

 

Ami ebben változik, az csupán a legfelső elem: a másik kettő, habár más-más formában és keretek között, de mindig ott lesz körülöttünk és bennünk. Az akkori cenzúra és öncenzúra persze egészen más volt, mint a mai: a határok adottak voltak (a hírhedt „három T” jegyében, azaz Támogatott, Tűrt és Tiltott szerzők, alkotások). Szamizdatban természetesen az utóbbi szerzők és művek jelentek meg, ugyanakkor a diktatúra gyengülő időszakaiban néhány művész megpróbálta feszegetni a kereteket, kijátszva a cenzúra éberségét – ilyen volt például az azóta elhunyt Nagy Gáspár verse 1983-ban:

 Öröknyár: elmúltam 9 éves

a sír

NIncs sehol

a sír                                                 a gyilkosok
a test                                                                     se I T T

NIncs sehol

a test                                                                     se O T T
a csont                                             a gyilkosok

NIncs sehol

a csont

(p. s.)

egyszer majd el kell temetNI
és nekünk nem szabad feledNI
a gyilkosokat néven nevezNI!

 

Alighanem már akkoriban a legtöbb olvasó számára világos volt, miről-kiről szól a vers. “Gyengébbek kedvéért” pedig ott voltak a kiemelt nagybetűk: NI, azaz Nagy Imre. 1983-ban bizony nem kis merészségnek számított ez.

A szamizdatban – saját vagy álnéven – csak azok publikáltak, akik vállalták az egzisztenciális kockázatot, és akik számára a folyamatos öncenzúra elfogadhatatlan kompromisszum lett volna. A többiek (jobb esetben) hallgattak, vagy műfajt váltottak, az egyik leggyakoribb kényszer-megoldás Kelet-Európa szerte a gyermekirodalomba való menekülés volt.

De mi a helyzet, ha a “klasszikus” diktatúra intézményrendszere összedől, és mi ott állunk a reánk szakadt szabadság közepén? Ne higgyük, hogy ilyenkor nincs szükség valamiféle cenzúrára és öncenzúrára! A diktatúrában világos volt a helyzet, meghúzták a határokat, az önkény jegyében. A demokráciában ezeket a határokat etikai, erkölcsi alapon próbálják megszabni. Sokszor a közvéleményre hivatkozva. Ha ugyanis nincsenek határok, teljes lesz a káosz. Pornográfia, nácizmus, és a többiek. De vajon működik-e ez a rendszer? Lehet-e igazságos, etikus a cenzúra és az öncenzúra?

cenzúra 2

Nézzük a politikát: vajon hányan emlékeznek még a pártok Etikai Kódexére? Vagy aktuálisabb példa: kétségtelenül egyfajta etikai alapú cenzúra az, amely a fasiszta pártok betiltásához vezet. Helyesen. Ugyanakkor nagy volt a felzúdulás Nyugaton, az „európaiságot” számon kérve, amikor 1990-ben Václav Havel javasolta a kommunista párt kizárását a csehszlovákiai politikai életből. Sajnos, a politika etikája sohasem válhat tisztává és megkérdőjelezhetetlenné, hiszen maga a politika lett tisztátalan, és minden, ami belőle születik, magán viseli ennek bélyegét. A cenzúra és az öncenzúra módozatai igen képlékenyek. Bárhogyan, bármire hivatkozva is cselekszünk vagy prédikálunk, etikára vagy közvéleményre, népakaratra vagy tömegigényre, egyikről sem tudjuk, mi is az valójában. És erre a bizonytalanságra épül bennünk az öncenzúra, és hozzuk létre a cenzúrát.

DEMOKRÁCIA – a “közvélemény” uralma

CENZÚRA – a “közvélemény” ellenőrző rendszere

ÖNCENZÚRA – a művészek önként vállalt igazodása a “közvéleményhez”

Minden korszaknak lesz tehát „szamizdatja”, mert minden korszaknak megvan a maga cenzúrája és öncenzúrája. A modern kor leginkább kételkedésre és bizonytalanságra ad okot és jogot, ez alól nem kivétel sem a politika, sem a civil szféra, és a történelmi egyházak sem, a maguk sajátos szereplésével a kényes pillanatokban. A helyzet az, hogy a Tízparancsolatot és a világ más vallásainak legfőbb, közös erkölcsi normáit a „fejlődő” emberiség képes volt megkérdőjelezni és elvetni, a keresztény egyházak többsége pedig történelmi szerepvállalásával jórészt hiteltelenné tette önmagát – helyükbe azonban nem tudtunk mindenki által elfogadható értékeket állítani. Úgy látszik, a demokrácia embere (is) alkalmatlan arra, hogy önmaga fölé és köré megbízható határokat szabjon vagy találjon, hogy olyan törvényeket alkosson vagy fogadjon el, amelyek valóban etikusak és erkölcsösek, mindenki számára elfogadhatóak lennének.

A történelem során két intézményre bíztuk ezt a feladatot: az egyházakra, illetve a politikára. Egyik sem jött be igazán. Magyarországon például ma leginkább azok érzik magukat „szabadnak”, akik vallásos fanatizmussal hisznek egy bizonyos pártban, vagy még inkább annak vezetőjében. És azok boldogulnak, akik, ha nem is hisznek benne, de haszonélvezői a fennálló rendszernek. E két csoport pedig nem egyenlő az egész országgal. Talán nem is kell olyan hosszú idő, és újra megjelennek a szamizdat-kiadások…

cenzúravaranus.blog.hu

Posted in Egyéb

Az írógépen másolt szamizdatot Magyarországon az 1970-es évektől butik-irodalom néven is emlegették

A szamizdat a szocializmus idején - Magyarországon főleg a 70-es évek közepétől -, írógépen másolt vagy stencilezett, illegálisan terjesztett kiadvány volt, aminek megjelenését tartalma miatt a cenzúra úgysem engedélyezte volna.

A Nyugat.hu blogját Kocsis Péter jegyzi, aki maga is publikált ilyen kiadványokban, és aki apró mozaikkockák segítségével próbálja újra összerakni azt az 1989 előtti világot, amikor nem volt könnyű ellenzékinek lenni, néhány tucatnyian mégis úgy érezték, érdemes…

Lájkold a Nyugatot!