Tíz esztendeje, 2004-ben mutatkozott be Budapesten az a nemzetközi Szamizdat-kiállítás, amelyet előtte már láthatott a nagyközönség Berlinben, Prágában és Brüsszelben. Nem hiszem, hogy ettől Magyarországon a helyére került volna akár a korszak, akár annak főszereplői, de legalább volt egy ilyen rendezvény. Abban az országban, ahol az egykori szamizdatosokról nagyjából annyit tud a közvélemény, ha egyáltalán, hogy a külföld pénzelte őket (nem szeretnék most ennél durvább kifejezéseket idézni), hogy valójában remek életük és egzisztenciájuk volt, és édeskevés közük volt a valódi ellenálláshoz. És ez a kép már aligha fog alapjaiban megváltozni, sajnos.
Pedig higgyék el, az akkori szamizdatosok nem valamiféle Soros-pénzen hizlalt, kényelmesen ellenzékieskedő bábfigurák vagy kirakat-emberek voltak. Az más kérdés, hogy mi lett mára azokból, akik egykor valóban egzisztenciájukat kockáztatták – a hatalom és a pénz sokakat megmérgez, ezt manapság jól látjuk mindenütt. Ám a szamizdatosok többsége ahhoz a meglehetősen szűk réteghez tartozott, amely ténylegesen tenni mert valamit a hatalom ellenében, a demokráciáért, egy olyan időszakban, amikor ez nem volt könnyű és kockázatmentes dolog. Nyilván ez zavarja azok lelkiismeretét, akik 1989 előtt tényleges cselekvés helyett inkább csendesen ellenálltak – leginkább az emberi tisztesség alapkövetelményeinek.
Sajnálatos ez a negatív vélekedés az egykori szamizdatosokról hazánkban, de logikus következménye az 1989 óta eltelt időszaknak. Lengyelországban vagy Csehországban a mai napig máshogyan kezelik az 1989 előtti ellenállás szereplőit, az egész korszakot. A cseh televízió például több részes, nagyon színvonalas sorozatot készített mindazokról, akik részt vettek az ellenzékben, legyenek művészek, zenészek, írók, szamizdatosok. A sorozatot pár évente megismétlik, függetlenül attól, mely párt van éppen hatalmon, így ezek az emberek és csoportok az őket megillető helyre kerültek a köztudatban, pozitív értelemben. Jót tett volna a közéletnek, ha nálunk is hasonlóan törődnek a múlttal – éppen ellenkezőleg történt. Magyarországon az egykori demokratikus ellenzék szerepének és tevékenységének megítélése is az aktuális kormánypárti érdekek alapján változik, éppen ezért a valóság már nem is érdekli igazán az emberek többségét.
Barátaimmal már jóval a 2004-es kiállítás előtt, 1998-ban (1968 30. évfordulójának alkalmából) igyekeztünk bemutatni a szamizdat cseh-magyar kapcsolatait és történetét, egy Bohémia-fesztivál keretében. Erről a rendezvényről később még részletesebben fogok írni. Olyan embereket próbáltunk egy asztal mellé ültetni, akik a nyolcvanas években még jóban voltak – mit mondjak, nem sikerült maradéktalanul. Mármint a magyar meghívottak szempontjából, amit a cseh résztvevők értetlenséggel fogadtak. Amikor X megtudta, hogy Y is ott lesz, szép csendben lemondta a programot, holott először elfogadta a meghívást. Vajon mi történt? Féltette az egzisztenciáját – mit szólnak majd kenyéradói, ha megtudják, kivel ült egy asztalhoz? Vagy még idejében jelezték neki jóakarói, hogy ebből baj lehet? Örök rejtély marad. Ekkor tudatosult bennem igazán, hogy ebből a szempontból nem sok változott az 1989 előtti időkhöz képest. Vagyis dehogynem – a rossz irányba.
Hogy egy kicsit konkrétabb legyek, az egyik ismeretlent feloldom: Y = Budapest akkori főpolgármestere. Ez van – ő volt ugyanis egykor a Hírmondó című szamizdat-folyóirat vezetője, és főleg, ő és barátai voltak azok, akik a nyolcvanas évek második felében segítették a cseh szamizdatosokat. Bárki lett is belőle sokak szerint később, a hatalom és a pénz bűvöletében, ez is hozzátartozik a portréjához.
X pedig maradjon csak ismeretlen. Megérdemli.
Kommentek